Fent vagyunk a Magas-Bakonyban, táborozunk. Közös éneklés, zenélés, ez adja a napjaink alaphangját. Sok a játék is és minden délután van kézműves foglalkozás vagy erdei iskolai program. A hét fő témája a közösség. Közösség Istennel és egymással.
Sokáig úgy gondoltam a közösségre, mint valamire, ami jó, ha van. Jó tartozni valahová. Jó, ha vannak barátaink, ha ismerjük a szomszédainkat és ha van gyülekezetünk, ahol vasárnap találkozunk egymással. Az utóbbi időben egyre inkább arra gondolok, hogy lehetnek olyan idők még, amikor a közösség lesz az, ami megtart.
Személyes krízisekben ezt sokan megtapasztaltuk már. Hogy volt valaki, aki észrevette, hogy baj van. Aki meghallotta egy félmondatból, hogy valami nincs rendben. Aki nem fordult el, amikor kiderült, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre ezúttal nem az a válasz, hogy „Köszönöm, jól.” És aki ott is maradt.
A Covid idején hosszú hónapokon keresztül azt tanultuk, hogy maradjunk otthon, tartsunk távolságot, kerüljük egymást. Akkor ennek megvolt a maga oka. Közben pedig kiderült, hogy meglepően sok mindent meg lehet oldani anélkül, hogy találkoznánk. Lehet otthonról dolgozni, vásárolni, ügyet intézni, de még istentiszteletet nézni vagy hallgatni is. Beszélgethetünk úgy, hogy közben több száz kilométerre vagyunk egymástól. Az élet egy része átköltözött a képernyőkre, és amikor véget ért a járvány, nem költözött vissza egészen.
Persze nem a Covid találta fel az elszigetelődést. Már előtte is jó ideje tanultuk, hogy az erős ember önálló. Megoldja. Nem szorul másokra. Nem teregeti ki a dolgait. Nem terheli a környezetét a problémáival. És hogy jobb óvatosnak lenni az emberekkel. De van valami nyugtalanító abban, amikor egy társadalomban egyre több ember él úgy, hogy nagyon sokakkal áll látszólagos kapcsolatban, miközben alig akad valaki, aki tényleg tudja róla, hogy mi van vele. A magányos ember kiszolgáltatott ember. Fokozottan igaz ez akkor, amikor a világban egyre nagyobb a káosz: háborúk, gazdasági bizonytalanság, szélsőséges időjárás, veszélybe kerülő szolgáltatások, egymásnak ellentmondó hírek, gyorsan változó körülmények.
Azt, hogy ezekből a körülményekből mi alakul majd, pontosan senki se tudja. De szinte biztosak lehetünk benne, hogy közösségben nagyobb az esélyünk a helytállásra, mint elkülönülten.
Az első keresztyén gyülekezetek történetét olvasva feltűnő, mennyire kézzelfogható volt számukra a közösség. Együtt imádkoztak. Együtt ettek. Befogadták egymást. Adtak abból, amijük volt. Gondoskodtak azokról, akik egyedül maradtak. Gyűjtést rendeztek egy másik városban élő keresztyéneknek, amikor azok bajba kerültek. Házakat nyitottak meg egymás előtt. Utazókat fogadtak be. És olykor valószínűleg veszekedtek is, voltak kisebb-nagyobb vitáik, hiszen az Újszövetség leveleinek tekintélyes része nem lenne, ha az első keresztyén közösségekben nem lettek volna konfliktusok. Pál mégis újra meg újra visszaküldi őket egymáshoz:
„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6:2)
Ehhez közel kell lenni egymáshoz. Oda kell menni. Meg kell szólítani. Meg kell hallgatni. Vele kell maradni egy ideig.
Arra gondolok, hogy talán egészen másképpen kellene készülnünk arra a világra, amelyben élni fogunk. Nem tudjuk pontosan, milyen lesz. Lehet, hogy sokkal kevésbé lesz drámai, mint amilyennek időnként elképzeljük. Lehet, hogy nehezebb lesz. Biztosan lesznek olyan dolgok, amelyeket ma még nem látunk. De az biztos, hogy emberekre szükségünk lesz. Olyanokra, akiket fel lehet hívni. Akiknek oda lehet adni a lakáskulcsot. Akik tudják, hol keressenek, és feltűnik nekik, ha nem vagyunk ott. Akiktől lehet kérni egy kis lisztet, egy fuvart, két óra segítséget vagy egyszerűen azt, hogy üljenek le mellénk. Olyanokra, akik előtt nem kell úgy tenni, mintha mindig minden rendben lenne. És persze nekik is szükségük lesz ránk. Talán ideje lenne körülnézni magunk körül.