Mindenkinek van olyan útvonala, amelyet annyira jól ismer, hogy szinte csukott szemmel is végig tudna menni rajta. Nekem az egyik ilyen a 83-as számú főút Győr és Pápa közötti szakasza. Milliószor vezettem már le az utat télen, nyáron, esőben, hóban, sárban, napsütésben. Ismerem a kanyarokat, az út mentén fekvő településeket. A nagy forgalom miatt azonban elég nehézkes a közlekedés, főleg csúcsforgalmi időben. Noha háztól házig csak negyven-egynéhány kilométer a távolság, mégis az útvonaltervező majd 1 órás menetidőt ad meg. Szám szerint 5 településen kell átmenni, és könnyen kifoghatunk magunk elé egy-egy kamiont vagy alaposan megrakott teherkocsit is, ami ezen a kanyargós úton alaposan visszafoghatja sebességünket. Mivel kevés az előzésre alkalmas szakasz, sok a baleset is.
Már régóta várjuk, hogy megépüljön végre az új 2×2 sávos gyorsforgalmi út a 2 város között. Ha kész lesz, szinte lefelezi majd az utazás idejét. Nagyon sokáig csak innen-onnan csipegethettünk fel információkat, hogy különböző lépések történtek a megvalósítás érdekében. Egy ideje azonban igen látványos szakaszba lépett az útépítés. A jelenlegi úton haladva hol jobbról, hol balról látjuk a munkálatokat. Hatalmas földkupacok, természetátalakító munka, az itt-ott kirajzolódó nyomvonal jelzi, hogy egyre közelebb jutunk a megvalósuláshoz. Már nagyon várom, hogy elkészüljön az új út. Várom, akkor is, ha az eddig megszerzett rutinom fölöslegessé válik és újra kell tanulni a szakaszt.
Ha viszont belegondolok abba, hogy jó 100 évvel ezelőtt még egy nap volt oda, és még egy nap vissza ugyanez az út lovaskocsival – az utazási előkészületekről nem is beszélve –, azonnal fel kell hagynom a türelmetlen nyavalygással. Ha akkor azt mondják valakinek, hogy az egy napos út valaha egy órára csökken, biztos hitetlenkedett volna. Ha pedig – valami csoda folytán – rápillanthatott volna a mostani aszfaltozott útra, tapsikolt volna örömében. Nekünk meg már sok az egy óra is, tükörsima aszfaltot, nyílegyenes vonalvezetést, széles, többsávos utat szeretnénk, hogy minél több időt spóroljunk. Hiszen az utaknak is alkalmazkodni kell felgyorsult világunk elvárásaihoz.
Az idei advent ezt a képet hozta elém, mikor felhangzott az ézsaiási prófécián alapuló jól ismert énekünk második versszaka:
Jól készítsétek útát!
A vendég már közel. :/:
Mi néki gyűlölt, útált,
Azt mind vessétek el.
A völgyből domb legyen,
Hegycsúcs a mélybe szálljon,
Hogy útja készen álljon,
Ha Krisztus megjelen!
Vajon a Krisztus útja milyen? Hogyan kell azt jól készíteni? Meddig tart az útépítés? Csupán kampányfeladat ez az adventi időszakra, vagy most került éppen látványos szakaszába az útépítés? Karácsony lenne tán a végső határidő, amíg mindennel végezni kell?
Bár a kérdések megválaszolásához sokféle párhuzamot kínálna a fentebb említett pápai út építése, annak mostani fázisa, mégsem ezeket részletezem. Azt mindenesetre tisztán kell látni, hogy milyen hosszadalmas, irdatlan nagy munka ez az útépítés, és mennyi mindent össze kell hangolni, mennyi mindennek össze kell állni, hogy meglegyen az eredmény: a sima, a lehető legkevésbé kanyargós, gyors, kényelmes, széles út a cél felé.
Itt most meg is állnék egy kérdés erejéig: vezet-e ilyen gyorsforgalmi út, vagy valami még pazarabbul megépített szupersztráda Jézushoz? Amire csak rá kell hajtani és minden rendben, szinte már az elején a célban érezheti magát az ember, és megy minden, mint a karikacsapás. Minden sima, kiszámítható, gyors, jól alkalmazkodik elképzelésekhez. Ha azt gondolod, hogy igen, ne felejtsd el, hogy még a szupersztrádákon is vannak balesetek. Könnyű elfeledkezni az alapvető korlátokról, könnyebb elveszteni a koncentrációt, a realitásérzéket (megénekelte ezt a Neoton már régen: „220 felett észre sem veszed, és elhagyod a valóságot”), és még könnyebb elbóbiskolni. A szupersztráda a biztonság, a teljes kontroll csalóka érzetét adja.
Én úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell megépítenie azt az utat, mely kapcsolódik az Úrhoz. Ez az építkezés nem kampány, hanem folyamatos életfeladat. Közben nem spórolható meg a küzdelem és az időnkénti elakadás sem. Nemcsak sok magaslattal, de sok mélységgel is szembesülni kell. Nem maradhat el a folyamatos, szinte emberfeletti munka közben a gyakori térdre esés: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjek?”
Persze, jobban esne egyszerre a készbe beülni, ráhajtani mondjuk valaki más szépen megépített útjára, és gondtalanul suhanni előre. Milyen jó lenne például az utunkat álló természet, de még inkább saját természetünk átalakításának nehéz fázisát kihagyni. Okulhatunk az előttünk járók útépítéséből, át is kell vennünk máig értékes, használható és előrevivő módszereket, de közben látni kell, hogy nekünk a mai korban, a mai feltételek között kell építkeznünk. Azt feltétlen el kell tanulni tőlük, hogy csak alázattal és hittel lehet utat építeni az Úrhoz.
Kezdetben többnyire nem látjuk, sőt, talán nem is hisszük, hogy ez az út valaha is elkészülhet, mert nem hisszük képesnek magunkat a megépítésére. Ezért sokan félnek belevágni a feladatba, félnek változtatni, félnek a kihívástól, és inkább régi szokások rabjai maradnak. Pedig a jövő az építőké, a Krisztus útjának építőié. Akik többnyire visszatekintve látják csak tisztán, hogy minden megtorpanásnál, elakadásnál az Úr segített nekik. Az Ő segítsége nélkül nem jutottak volna előre; nem simultak volna el a hegyek, és nem töltődtek volna fel a völgyek, hogy egy-egy útszakasz sikeresen elkészüljön.
