Vége az iskolai tanévnek. A tanárok, tanítók az utolsó simításokat végzik. Le kell zárni az évet és kötelező munkaheteik vannak. Van, ahol ezt összekötik napközis táborral is, akár pályázati vagy saját szervezésben. Elkezdődtek a hittantáborozások is.
Azt vesszük észre, hogy a gyerekek másképpen viselkednek, akár ugyanabban a környezetben is, mint év közben. Nincs elvárás, nincs jegy, nincs semmi olyan, amelyet kényszernek érez a gyerek. Dolgozik, alkot, játszik, pihen a maga ritmusában. Ráadásul elég, ha hiányzik pár közösséget romboló ember. Nem a NAGYBETŰS megnevezésű gyerekekre gondolok, mint BTMN, SNI, ADHD, esetleg autista, vagy fogyatékos gyermekekre. Azokra, akik mindig kötözködnek, rombolnak, feszültséget szítanak, verekedést provokálnak.
A gyerekek úgy működnek, mint ahogy elképzeljük a normál esetet. Most nincs különbség jó tanulók, meg kevésbé sikeresek között. Nyilván a feladataik, játékaik megélésében számít a jellemük, tudásuk, szorgalmuk, a hozott mintáik. De alapvetően játszanak, ahol elrontanak valamit, újra lehet kezdeni. Persze, ha versenyjátékban vannak, van némi feszültség, mert nyerni akarnak, de az meg ilyen. Ha fociznak, azért néha idegesek, önzők, és mindig lesz vesztes meg nyertes. De sakkban, memória játékban, aktivity-ben lehet, hogy a gyengébb focista a jobb.
Lementek az évzárók, megtörténtek az értékelések, köszöntések, jutalmazások. Megjöttek a kommentek is.
Komment 1.
„Ezúton szeretnék gratulálni minden diáknak, aki nem kapott se kitűnő bizonyítványt, se dicséretet, se sport, se rajz és egyéb verseny eredményért járó kitüntetést, se díjat. Pont ugyanannyi esélyetek lesz boldog sikeres életet élni, mint akik kaptak!”
Komment 2.
Minden gyerek megérdemli, hogy büszkék legyünk rájuk. Ne feledjük, hogy gyerekeket nevelünk, és ne a jegyeiért, hanem önmagukért szeressük őket.
Ezekkel már azért van némi vitám. Az, hogy esetleg egyet is értek az állítások némely részével, az oké. Mint a tanév utáni közösségi diákélet mutatja, hogy szépen működnek a gyerekek, és valóban ki lehet hozni mindenkiből a legjavát már mindenféle kényszeredettség nélkül, játékosan. Ez is oké. Az is lehetséges, hogy boldog és sikeres élete lehet annak, aki nem kapott jó bizonyítványt, kitüntetést, vagy nem versenyzett, nem csinált az egész évben semmit. Ez mind lehetséges.
Értem is, hogy miért írják. Mert nem mindenkinek olyanok az adottságai, hogy alkalmas legyen a plusz munkára. Nem biztos, hogy adott a szülői háttér vagy alkotó környezet. Nem mindenkinek adott az anyagi feltétele, hogy bizonyos tevékenységeket, különórákat tudjon venni. Nem mindenkinek adatott meg a megértő felnőtt környezet, akik meglátják benne a tehetséget és akit gondozni kell. Nem mindenki lakik olyan helyen, hogy az adottságait éppen ki tudja használni. Valaki jó lenne síelésben, de nincsenek dombok és hó sem. Vagy valaki jól tudna lapátolni, evezni, de nincs a közelben folyó, tó és egyesület. Ezek adottságok, melyek híján nem tud esetleg valaki valamiben alkotni, teljesíteni, olyan célokat kitűzni és elérni, amelyek fekszenek neki.
Azonban éppen ezért nem biztos, hogy mégis ugyanakkora esélyük van boldog és sikeres életet élni. Mert valami hiányzik az életükből, amely szükséges lenne, hogy motiválja őket.
Nem értek egyet, hogy gratuláljak a semmiért. A mi iskolánkban szinte mindenki kap dicséretet. Nagyon odafigyel az igazgató. Még a legrosszabb tanuló is kap köszönetet, dicséretet. Ha nem a tanulmányi eredményekért, akkor sportért, vagy mert részt vett a közösségi alkalmak lebonyolításában, pakolta a székeket, padokat egy versmondó verseny előtt. Vagy az iskolakert, biológia szakkör nyári munkájában. Mert van kiskert, gyümölcsös és gazolni kell. Vagy törekedett a tisztaságra és segített a takarítónőnek. Vagy mivel integrált oktatás van, segített a kisebb, akár enyhe fogyatékos gyermeknek, autisztikus gyermeknek a szünetekben. Alapvetően mindenkinek próbálják biztosítani, hogy részt vehessen valamiben, ami jó. Aki ebből kimarad, az azért, mert nem akart sem ő, sem a szülőt nem érdekelte.
Inkább szeretnék gratulálni azoknak, akik mégis csináltak valamit. Ne értékeljük azt le, hogy csináltak valamit, feláldozták a szabadidejüket, kapacitásukat, energiájukat. Edzésre, szakkörökbe jártak, futottak, kirándultak, szemetet szedtek a szervezett tisztasági napon. Azért, hogy véletlenül se sértsük meg azokat a szülőket és gyermekeket, akik nem csináltak semmit, akik inkább szembehelyezkedtek a közösséggel, azért ne dicsérjük meg azokat, akik csináltak valamit? Ne vegyük el azoknak az örömét, akik készek többet is tenni, dolgozni.
Ne vessük el motivációs lehetőségeinket. Inkább biztosítsuk a gyermekeknek és szülőknek, hogy a lehető legjobb dolgokat tudják kihozni abból a helyzetből, amiben vannak. Én szívesen gratulálok azoknak, akik dolgoztak, és erőn felül is többet tettek. Mert a sikerért, és a boldogságért is meg kell küzdeni az életben. Azokat, akiket megtanítanak erre, van esélyük sikeresnek és boldognak lenni.
A másik kommenthez csak annyit, hogy nem azért vagyunk büszkék a gyerekekre mert megérdemlik, hanem mert valamit látunk bennük, mert hozzánk tartoznak. De a helyes értékelés fontos, és ne tévesszük össze a szeretettel. Szeressük őket feltétel nélkül, azonban tűzzünk ki elérhető célokat eléjük, hogy megtanulják magukat megbecsülni, amikor elérik.
Végső soron az a legtöbb, amit tehetünk a gyermekeinkért, hogy megtanítjuk őket a helyes önismeretre, világismeretre, Isten megismerésére. Ebben lesz a boldogulásuk és boldogságuk.
Hogy egy elég rémisztő példával ijesztgessek most: USA, fekete mozgalom idején, pár éve elhangzott javaslat, hogy a fekete diákoknak ne legyen kötelező az írás, olvasás, számolás (biztos) ismerete, akár az érettségihez, de a felsőbb iskolához sem, mert az kirekesztő, rasszista, fehér kiváltság. Biztos, hogy ilyen világot akarunk?