Második rész
Út a sötétben
Úgy húzódik ránk a téli sötét, mint seb a vágásra.
A napvilágban heget hagy maga után, hideget.
Hárman vannak őzek, kik tőlem messzire szaladnak.
Ágon nyugvó galambok nehéz szárnycsapással riadnak.
Uram! Ránk is gondolsz?
Itt vagy?
Netán máshol hallgatod néma kiáltását elárvult lelkeknek?
2022. December
2022 decembere kegyetlen arcát mutatta meg a világnak. Műtét, aggodalom, halálfélelem majd temetés. Karácsony előtti vékony jég, melynek reménytelenségén elcsúsztam és összetörtem. Három év távlatából továbbra is erőn felüli útként gondolok rá, ami egyszerre zúzott porrá és leheletével fújt egy másik életszakasz felé.
Bár egynapi járóföldemet a kíváncsiság könnyedségével kezdtem, egyfajta szimbolikus bejáratként előkerült ez a 22-es életszakasz, ahogy kiértem a falu határához. A három őz megjelenése akkor, és a három őz ismét, akikkel most nézek szembe vízválasztó. A Szentháromságot idézi bennem. Három éve félve kérdeztem: Uram! Itt vagy? Most ezt a váratlan jelenlétet mosolyogva csodáltam, majd hangosan feléjük kiáltottam: Szépek vagytok! Egy pillanatra még megálltak majd kecses léptükkel, ahogy érkeztek, eltűntek az erdőben. Újra felkiáltottam: Istenem! Gyönyörű vagy! Pedig, felénk nem szokás azt mondani Istenre, hogy szép vagy gyönyörű, mert valahogy idegenül hangzik. Ugyan én végesként nem bírom felfogni a végtelent, mégis amikor kint járok, nem csak a világ szépségére csodálkozom rá, hanem Isten gyönyörűségére is.
Így tettem a pihenők idején is, amikor meztelen talpam alatt éreztem a kavicsokat. A magas fűben elpihenve azt képzeltem, hogy egy vagyok az ötezer ember közül, akik megtapasztalták az isteni táplálék csodáját. Egymásba hajló fák árnyékában bóbiskoltam, mint egy kisgyermek az anyja ölében, és szomjasan figyeltem a Rába kanyargó vonalát, amikor az utolsó kortyokat számolgattam az üvegem alján. Amikor elfogyott a vizem, feladtam. Víz nélkül nem bírok létezni, és anélkül az élő víz nélkül, amiről Jézus beszél, még kevésbé bírok létezni.
Szép reményekkel indultam, de volt időm olyan nevetséges dolgokon is elmélkedni, mint a lábujjkörmök fájdalmas jelenléte, és hogy bár olyan sokan ígérgetik, mégis kevés ember veszi rá magát, hogy világgá menjen. Mert világgá menni bizony nagyon fárasztó és céltalan cselekedet. Akárkinek nem való. Én sem tudtam célok nélkül gyalogolni. Először a távon elmélkedtem, aztán az időn matekoztam. Már a nap végét láttam lelki szemeim előtt.
Akkor belém hasított a mondat: Ne siess, csak menj! Az életút, amit nekem mértek, akkor is bejárható, ha nem rohanom végig. A pihenésnek éppúgy fontos szerepe van, mint a futásnak. Ha nem rohanok, még az is megeshet, hogy magammal is találkozom. Néha nem árt összefutni magunkkal, talán még tovább lépni is sikerül olyankor. Ezt is énekeltem: „vigyél tovább, mint a lábam tudna menni…” Mert a lábam bizony minden pihenő után azt jelezte, hogy elég volt! 10 kilométert mentem megállás nélkül, majd ötöt, hármat, kettőt és végül már nem is az járt a fejemben, hogy mennyit lehetne még, hanem, hogy: Jön értem és hazavisz. Utam során ez volt a legmegnyugtatóbb mondat, amihez megérkeztem. Jelentette ez a férjemet, aki támaszom és bátorítóm volt egész nap. Biztonságos háttér, aki készenlétben állt, hogy elinduljon értem, amikor jelzek, bár egyikünk sem tudta még, hogy hol és hogyan fogunk egymásra találni. De jelentette ez Jézust is. Több mint megindító közel kerülni ahhoz a tapasztalathoz, hogy Jézus készenlétben áll, hogy amikor betelik az út, legyen, ki az örök hazába vigyen, és ne egyedül tegyük meg a legnehezebb szakaszt. Tényleg tovább visz, mint a lábam tudna menni. Mert: A vissza útra már nincs erő. Az élet egy egyirányú történet. Ha úgy is érezzük, hogy keresztül kasul járunk mindent, akkor is ugyanaz a kifutása. A napom végén, leégve, elgyötörten és kimerülten hálát éreztem azért, hogy ahogy az elindulásra megértem, úgy az elengedésre is megértem.
Míg voltak percek, mikor kerek számban reménykedtem, magammal alkudoztam, Istentől kuncsorogtam, hol az aznapi utat mérve, hol az életemet számolva, végül már semmi sem számított. Egy lényeg maradt: Találjunk egymásra és menjünk haza!
Korábban távol állt tőlem az a kifejezés, amit a Biblia úgy fogalmaz: „elvitte a Lélek.” Ma már tudom, hogy nem egy kegyeskedő szófordulatot takar csupán, hanem azt az epizódot életünk során, mikor Isten kiemelt időt biztosít az érésre és az érintésre. A tervezett 12 óra helyett 10 jutott. Az egynapi folyamatos járóföldem aznap 7 óra 38 perc, 54849 lépés, 33,31 Km. Csupa találkozás Vele és magammal, amiért nem győzök hálát adni, mert ebből a tapasztalatból nyílik a találkozás másokkal.
Nem fogságból tértem haza. El sem tudom képzelni, milyen lehetett Szibériából haza gyalogolni, nekem mégis békességet adott az egynapi járóföld.
Amíg megteheted és hív a lelked, indulj!
