„Jézusnak manapság sok olyan híve van, aki mennyországát szereti, de kevés, aki keresztjét hordozza.” (Kempis Tamás: Krisztus követése)
„Jézusnak sok híve van, de kevés követője.” Ezt jó sokan megfogalmazták már teológusaink közül is. Az állítás kellőképpen felpaprikáz mindig. Ez a summázás idegesít. Túl egyszerű. De rájöttem, hogy az idegesít, hogy igaz.
Véget ért a kegyelmi idő. Le kellett adni a gyülekezeti adminisztrációt az esperesi hivatalokba. Elvégezzük az elmúlt év lezárását, az új év tervezését. Megcsináljuk a statisztikát. Hányan haltak meg, konfirmáltak. Hány keresztelő, házasság volt. Elkészítjük a gyülekezeti tagok névsorát is. Ki maradt élve, ki maradt meg. Kire számíthatunk, és mire az évben.
Ilyenkor beugranak az „esetek”. A legfurcsább beszélgetések, adományozások, vagy éppen ellenkezőleg, a sundám-bundám megoldások. Most több, falusi, városi, vidéki gyülekezetben megtörtént esetet írok le, természetesen minden olyan információ nélkül, amely felismerhetővé tenné a gyülekezeteket és embereket.
Bejön egy idős bácsi. Értelmileg tiszta, tudja a dolgok mértékét, de az Úristen másképpen engedi neki összerakni a világot. Valaki huttyantnak nevezné, de több écája van, mint sokaknak, akik nagyra tartják magukat. Tiszta szívvel és lélekkel jön, és már az év elején, hogy rendezi a fenntartói járulékot, régiesen szólva „egyházadót” és még az édesanyja sírját a kis nyugdíjából.
Persze vannak a késők, akik a következő év elején próbálják gyülekezeti tagságuk dolgát intézni. Azért ilyenkor, mert azt gondolták, év elején már rendezték, igaz az előző évit. Ennyi marad meg emlékként. Vannak, akik csak elfelejtik és emlékeztetőt kérnek.
Vannak nagyon lélekből és szívből támogatók. Februárban már két ember részére a havi nyugdíjának a harmadát (40 ezer) adakozta. Ez nagyon szép, mondta a messziről jött ember. Igen ez a negyedéves adományuk. Ez igazi odaszánás volt. Nyilván vannak, akik megtehetik, hogy sokkal többet adakoznak.
Nem vagyunk szigorúak, nem turkálunk senki zsebébe. Nem szólítunk fel, nem parancsolunk. Csak emlékeztetőt küldünk. Ha módjában áll, akkor… Nem mondjuk, hogy sok múlik ezen. Sok közösségi terv és megvalósulás. Tanúja voltam egyszer annak, hogy nem volt emlékeztetés rendszeresen egy gyülekezetben. Lassan elmaradt az egyháztag. Majd meghalt. A család rémülten vette észre, hogy nem tartozik oda. Egészen megrendültek, hogy akkor lesz-e temetés. Mivel különböző felekezetűek voltak a házastárssal, ezért nem figyelt oda. Természetesen volt egyházi temetés.
Ezt látva megfogadtam, hogy szólok minden gyülekezeti tagnak időnként és emlékeztetem őket a konfirmációban tett fogadalmukra. Eddig a jóhiszemű emberekről beszéltem, de nem csak lelki emberek vannak egy gyülekezetben.
Itt azt említem meg, hogy a gyülekezeti tagság egy keretrendszerben működik. Van egy külső „mez” amit felhúzunk magunkra, hogy ezek vagyunk. Feltételek, kötelezettségek, jogok, lehetőségek, segítségek. Választhatóság, választójog. Persze az istentiszteleti közösség, bibliaórás imaközösség, a közös munka, diakónia, de koncert, zenés áhítatok, kirándulás, bál, gyerekek nyaralása. Még sok minden más.
Ennek általában megfelelünk. Vagy szívvel és lélekkel, vagy ímmel-ámmal. Nagyon sokan anyagilag is, időben és saját munkával is építik a közösséget.
De vannak, akik másféleképpen csatlakoznak. Már a nagyapám is, és minden ősöm. A férjem, feleségem és családja. Sok olyan indok van, amiért azt gondolja, hogy a gyülekezethez tartozik. Vagy a nagymama rendez mindent. Keresztelőt, konfirmációt, járulékot. De egyszer nincs többé nagyi. Akkor jön valamiféle szembesülés. Bár a keretrendszerben benne voltam, de külső nyomással, segítséggel, és most alanyi jogon kezdeni kell vele valamit. Akkor az ilyen emberek nagy többsége nemet mond. Nem áll módunkban támogatni a gyülekezetet. Ez azt jelenti, hogy nem akarjuk. De ahhoz nem bátrak, hogy kimondják, nem tartozunk oda, nem vagyunk reformátusok, keresztyének.
Ez nehezebb, mert nem tudja a lényegét, az Istent tisztelni kell, mert ez az ember egyetlen dolga, és minden többi ebből fakad. Ha nincs tisztelet, akkor minden csak kötelezettségnek, tehernek fog tűnni.
A fenntartói járulékot sokféleképpen szokták meghatározni. Valahol a jövedelem százalékában, vagy minimális kimondott összegben, és ezt évről évre igazítják a valósághoz. Ez sokakat irritál, szemben a sör, bor és cigaretta, szórakozás árával, kommunikációs költségekkel, mint mobil, net előfizetés.
Irodába érkezik egy tag. Megtudja, hogy mennyi a járulék mértéke. (nem volt sok, havi 1200 Ft és a valóságos szükség ennek a háromszorosa lett volna) Elkezdte szidalmazni a presbitereket, leginkább az édesanyjukat, akiket az ősi mesterség címével látott el. A lelkészt csak azért nem, mert ő ült vele szembe. Mikor Istenhez ért volna az átkozódásban, inkább csak szólt neki a lelkész, hogy ilyen szívvel ne adakozzon.
Olyan is volt, hogy valakik azt mondták (most ömlesztve mondom ezeket), hogy ő nem szeretné a megemelt összeget fizetni, mert most vettek új autót a lányáék, új házat építettek, kell a nyaralásra (2 ezer forintról beszélünk), most építettek millióért kerítést.
A továbbiakban ne a forintos részekről beszéljünk a gyülekezeti tagságról, odaszánásról, támogatásról. A magánéletben való sértődések, családi viták, veszekedések, egymás fenyegetése, nemtelen támadások. A búvópatakhoz hasonló régi örökölt harag a múltból. Ezek mind tönkreteszik a gyülekezetet. A közös istentiszteletről való kimaradás, gyülekezetnek károkozás, lopás, csalás, a közös munkáktól való távolmaradás. Azt gondolnánk, hogy a gyülekezet tagjai, akik Krisztushoz tartoznak, félreteszik a sértődéseiket, bántásaikat, bocsánatot kérnek és megbocsátanak. Részei a gyülekezetnek, tagjai, de valami hiányzik.
Jézus a tanítványokról azt mondja: “Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” János ev. 13, 34-35
Minden gyülekezeti tagnak egyúttal tanítvánnyá is kell lennie. A gyülekezeti keretrendszernek megfelelés nem tesz tanítvánnyá. Az, hogy áldás békességgel köszönünk, nem tesz tanítvánnyá, jóllehet gyönyörű és karakteres köszönés és hagyaték. Az, hogy végül mennyit fizetünk be támogatásként szintén nem tesz tanítvánnyá, jóllehet szükség van rá. De minden áldozat, ami szívből származik igen jó az Istennek. Az is nagy dolog, ha elmegyünk az istentiszteletre, mert az jó, de csak azért, ha felvonulni és megjelenni akarunk, az nem tesz tanítvánnyá.
A keresztyének életéről az őskeresztyén időkben azt találták mondani, hogy „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Ez volt Jézus kritériuma is. Arról ismerik fel, hogy a tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.
Tegyük már félre a büszkeséget, gőgöt, bűnt és legyünk Jézus tanítványai, ne csak gyülekezeti keretrendszernek megfelelő gyülekezeti tagok.