Cirkuszban jártunk a fiammal. Emlékszem, az elején még kicsit arrogánsan olcsónak gondoltam azt, hogy a macskaidomár hölgy az, aki a lelátón árulja a gagyi színes-pörgő gyerekjátékot. Majd ahogy haladt előre az idő, és láttam, ahogy épp Sebi és közöttem kifeszítik a vastag hevedert, hogy felhúzzák a védőhálót az artisták alá, vagy ahogy biztosították azt a félgömböt, amiben a motorosok cikáztak, lassan kirajzolódott, hogy itt mindenkinek több szerepe van. Aki egyébként a hátaslovon állva brillírozott, az is jegyszedő volt. Aki egyébként menyecskeruhában cigánykerekezett, ő is közreműködött a produkció és a zenekar közti kommunikációban, besegített a leszerepelt ló kivezetésében, fogta a tevét, míg a láma átugrotta, és még a színfalak mögött ki tudja mennyi mindenben közreműködött. Nem derogált senkinek semmi: hol a háttérben, hol a reflektorfényben, aki az előbb a vastapsra hajlongott, az öt perccel később fűrészport söpört, vagy trágyát lapátolt, mert így volt olajozott a gépezet. Egyedül a szerződtetett külföldi fellépők képeztek ez alól kivételt. De a társulat rendes tagjai nem pozíciókban, hanem feladatban gondolkodtak. Sokszor a következő szám előkészítését sötétben, másodpercek alatt végezték el, olyan rutinnal és különösebb kommunikáció nélkül, hogy az embernek kérdése sem volt arról, ezt bizony százszor lepróbálták, megbeszélték, ki merre indul és mi a dolga. Nincs egy pillanatnyi tanácstalanság sem, pedig akár az artistákról, akár a motorosokról, akár a lovon egymás nyakába állókról beszélünk, bizony nem kevés kockázatról beszélünk, biztos ezer előírásnak kell megfelelni, mind a sátornak felettünk, mind a porondnak előttünk, hogy egy ló se csússzon ki rohantában a közönség sorai közé és egy artista se pottyanjon mellé, és a motorosok még akkor se zúgjanak ki a gömbből a nézőkre, amikor a fémgömböt középen kettényitják. A produkcióknál szinte érdekesebb lett nekem az együttműködés rendszere, amit szívből meg tudtam kívánni. Micsoda alázat kell ahhoz, hogy ne finnyogjon az erőemelő, ha söpörni kell. Hogy a szép ruhában a tevét se eltartott kisujjal vezesse a mosolygó, csinos hölgy. Nem csodálom ezek után azt sem, hogy az alapító idősebb Richter József, aki artista szülők gyermekeként lakókocsiba született, maga is cirkusz dinasztiába nősült, ahogyan mind két fia is, mert ez a világ egy külön buborék saját szabályokkal. Richter Karolát, az idősebb József feleségét például a popcorn áruló bódéban találtam.
A közös cél a nézőélmény. A második pedig a csapat. Kifelé és befelé vállalt felelősségek. Amiben a tálentuma van az embernek, abban dicsfény, amikor viszont kieső ideje lenne, be kell szállni abba, ahol épp hiány van, legyen az a kassza, vagy a bohócműsor asszisztensi pozíciója. Mert így tud működni a társulat, a csapat, az előadás.
Olyannak láttam a társulatot, mint egy ideális gyülekezetet. Kinek miben karizmája van, abban kap teret, időt, fényt, zenei kíséretet, segítséget és támogatást. Aztán maga is háttérben marad, de nem tétlenül, hanem kitöltve az üres helyeket, és talán épp valaki más produkcióját támogatja. Vajon a presbiterválasztásnál mennyire szempont az, hogy lehetőleg többfélék legyünk, de mindenképp háttérmunkára is készek alázattal? Keressük-e egyáltalán, hogy kit miben lehetne reflektorfénybe állítani, mi az, amit ő tud közülünk a legjobban?
Lehet, hogy a választás után tálentum felfedező alkalmakat kell szervezni, ki tudja, lehet, hogy remekel a nyilvános beszédben az, akit még sosem hallottunk megszólalni, lehet, hogy valaki zenész, miközben sosem láttuk hangszer közelében, ügyes vigasztaló, csak még sosem merített hozzá bátorságot, vagy a legmosolygósabb fogadó ajtónálló a templom kapuban, aki csupa jó érzést ébreszt a bátortalan először érkezőkben. Biztos van, akinek a hangosítás nem atomfizika, vagy aki a kinyomtatandókat meg tudja csinálni igényesen. Lesz aki a kézügyességét tudja beletenni a közösbe, lesz aki az ötleteit, más pályázatot ír. De ehhez most az új csapat formálódásánál kell felfedezni kinek-kinek a szerepét.
És amikor kialakult, ki mit vállal szívesen, vagy mire tudja felbátorítani a közösség, akkor érdemes szemrevételezni a hiányainkat: milyen feladat van, amire viszont még nincs ember, ki tudja kitölteni a lyukakat.
A szórakoztató bohócunk, bizonyos Alfonse, aki a maga sutaságát kikarikírozva előbb egy kötéllel rögzítve játszotta nagy komolyan az egyensúlyozó számot, majd egy ponton elhagyva a poénkodást és a kötelet is, kiderült, igenis tehetséggel áll kézen a hosszú vékony póznákon, tornászt megszégyenítő mutatványokkal. És beatboxban sem utolsó…
Ha a közösségünk fókuszában van az, hogy teret adjon az egyéni erősségeknek, a közösség érdekében lehet, hogy menet közben új dolgokba is belekóstolhat az illető, gazdagítva magát és a közösséget egyaránt. Kiderül, hogy tényleg tud kézen állni, vagy a legnehezebb személyiségek adnak a szavára, úgy mint senki máséra, vagy olyan csoport felé tud missziót folytatni, akikhez más nem találja a kulcsot.
A szolgáló közösségek társulatában is meg van mindenkinek a helye, feladata és nyilvános, vagy még rejlő képessége. Teljen annak a jegyében a választás utáni időszak, hogy ezek teret kapjanak.
