Talán néhányakban még felsejlik a cím láttán egy 2003-as dél-koreai film, aminek szinte azonos a címe. Tavasz, nyár, ősz, tél…és tavasz. Alig pár mondat hangzik el benne. Ez akkor különösen megfogott. Nem a szavak bölcsessége van a középpontban, hanem a történés. De nem csak a tó közepén úszó buddhista kolostor lakóinak élettörténete, hanem az, hogy az élet megtörténik. És ez a szinte semminek tűnő alkotás egyszer csak megtelik a gondoskodás, szeretet, harag, bűn, bűnhődés, vezeklés és megbékélés képeivel. Az élet csodálatosan megtörténik újra és újra. Nem az újjászületésről van szó, hanem a létezésről. Az ember és a természet létezésének harmonikus működéséről. A maga ciklikusságában mutatja be, amit mi, európai kultúrkörben szocializált emberek hol reménnyel, hol keserűen mondunk: „volt idő, mikor nem voltam, és lesz idő, mikor nem leszek.”
Sokan élnek tagadásban és szeretnék ezt a mondatot maguktól jól távol tudni. Miért beszélni valamiről, amit úgysem lehet elkerülni? Van, aki így küzd. De ott a másik véglet is, akik szerint addig kell megtenni, megenni, meginni vagy elszívni valamit, amíg még lehet. Miért kellene bármiről is lemondanunk? Az élet túl rövid egy diétához, a józansághoz, vagy, hogy ne pipálják ki bakancslistájuk tételeit. Általában egy szerencsétlen hír hallatán, vagy krízishelyzetben fel is erősödik ez a fajta kétségbeesett önigazolás.
De ez az irány így még mindig csak a tettekre koncentrál. A „valamiről” való lemaradás félelme óriási méreteket ölt és állandó tevékenységre ösztönöz. (Akit érdekel a téma, keressen rá a FOMO kifejezésre!) Mindennapunk erre az üzenetre épül: akkor vagy igazán fontos, értékes és főleg hasznos tagja a társadalomnak, ha állandóan mozgásban vagy. Nem baj, ha az már kényszermozgásig fajult, látszik, hogy nagyon benned van a cselekvés vágya és ez mindenképp értékelendő. Még mindig jobb, mintha csak ülnél egy padon, a tóparton és csendben befogadnád, ami éppen történik. Ugye kedves Olvasó, lassan benned is bűntudatot kelt ez a fajta semmittevés? Megtanultad, ezzel nem lehet termelni. Úgy viszont haszontalan időfecsérlés. Ha nem is állandóan gondoljuk így, de beékelődött az értékről alkotott felfogásunk rendszerébe. Olyan hibásan huzalozott pálya ez bennünk és közöttünk, amire olykor (legtöbbször) képesek vagyunk életünket és értékességünket is ráállítani, majd ezzel egyidejűleg kisiklatni.
Ott, ahol már nincs szükség a történésre, pótcselekvések sorozata jelenik meg valódi tettek helyett. Ott, ahol az élet mindennapjait a pótcselekvések határolják, az ember nem érzékeli létezőként magát. Az élet sem nem történik, sem nem létezik számára. Cselekedetei által jöhet csak létre.
Eltelt egy ciklus. Végre a forró nyár után beköszöntött az évszakváltás, és sokakhoz hasonlóan újra Covidos vagyok. Ez az alattomos betegség, amiről már szinte nem is beszélünk, újra próbára teszi sokak fizikális és mentális képességeit. Az állandó izületi és izomfájdalom, a ködös elme, a kipihenhetetlennek tűnő fáradtság megállásra kényszerít. Pedig most nagyon kellene menni. Megkezdődött az iskola, több a szolgálat, elintézendő feladatok sora akadt el. Nem hiányozhatok. Nélkülem minden megáll. Sokunk fejében felötlik ez betegség, de a szabadságolás idején is. Az ember könnyen magához édesgeti nélkülözhetetlenségének hiú gondolatát. Én is. Szeretjük a felelősség szavával palástolni hatalomvágyunkat, de az igazság az, hogy nehezen engedjük el a mindenhatóság és mindenütt jelenvalóság torz önarcképét. Valóban vékony a mezsgye és túl könnyű félrelépni.
Nem jó, ami most van és mégis jó. Alázatra tanít. Az élet megtörténik nem általunk, de mégis velünk. A fájdalom végül hálává szelídül.
