A Közel-Keleten zajló háború újra olyan kérdéseket ébreszt bennünk, amelyekre nincs egyszerű válasz. Lesz-e újabb drágulás? Tudunk majd utazni, munkába járni? Lesz elég üzemanyag, energia, elég élelem, elég biztonság körülöttünk? Érdemes tartalékolni, nagybevásárlásokat csinálni, mintha a holnap bizonytalan lenne? És ami talán a legnehezebb kérdés: milyen jövő vár a gyerekeinkre? Milyen világba nőnek bele, és vajon lesz-e számukra kiszámítható, békés élet?
A háborús hírek könnyen belopják magukat a mindennapjainkba. Ott vannak a telefonunk képernyőjén, de már a gyermekek beszélgetéseiben is. Néha úgy tűnik, mintha a világ egyre kiszámíthatatlanabb lenne, és mintha az ember egyre kevésbé érezné, hogy ura a saját életének. Ilyenkor a bizonytalanság lassan szorongássá alakul, a szorongás pedig félelemmé.
Ahogy ezeken gondolkodom, újra eszembe jut a pusztai vándorlás története. Izrael népe úgy indult el Egyiptomból, hogy mindene csak ideig-óráig volt elég. Nem voltak hosszú távú tartalékaik és nem volt térképük sem a következő évtizedekre. Hosszú évekre esélyük sem volt felkészülni. A létbizonytalanság pedig feszültséget szül. Amikor valaki úgy érzi, veszélyben van ő vagy a családja, könnyen elveszíti a józan eszét. A félelem ilyenkor felnagyítja a problémákat, és könnyen egymás ellen fordítja az embereket is. Isten ments, hogy idáig fajuljanak dolgok és kirobbanjon egy polgárháborús helyzet!
De az ószövetségi történet, amit említettem, nem csupán félelemről és kérdésekről szól. Ott van benne Isten válasza is. Ő nem azért teremtette az embert, hogy reménytelen szenvedés legyen az élete. Jóval értékesebbnek tart minket ennél. A mózesi történet is azzal indul, hogy Isten meghallja népe kiáltását, látja a nyomorúságát és szabadítót küld. Nem marad közömbös az emberi szenvedéssel szemben. Oda akarja vezetni őket, ahol élniük kell, ahol jó helyen vannak és otthonra találnak. Ebben bízunk mi is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének csapások, nehéz életszakaszok, sőt olyan időszakok, amikor az ember csak pusztaságot lát maga körül. A puszta a Bibliában nemcsak földrajzi hely, hanem lelkiállapot is, amikor az ember nem lát előre és elfogynak a biztos kapaszkodók. De éppen ebben a pusztaságban jelenik meg Isten vezetése. Ott hangzik el a kijelentés: Én az Úr vagyok, a te Istened! A pusztában kapja a nép az élet törvényét, és ott alakul ki az a keret, amelyben új távlatok és reménység születhet.
Ma reggel egy kép különösen mélyen megérintett. Szilsárkány és Csorna között, az egyenes útszakasz mellett áll egy majd kétszáz éves kápolna. Minden nap elhaladok mellette, szinte már észre sem veszem. Ma azonban másként történt. Miközben a saját félelmeimmel és szorongásaimmal utaztam, megláttam egy hatvan év körüli férfit, ahogy elbiciklizik előtte. Nem sietett különösebben, csak ment a maga útján. Amikor a kápolnához ért, egy pillanatra lelassított. Keresztet vetett, felnézett az égre, majd ment tovább, mintha mi sem történt volna. Az egész nagyon rövid ideig tartott, mégis olyan volt, mintha fény esett volna erre a pillanatra. Én pedig ott ültem az autóban, a magam belső sötétségében, szorítva a kormányt, azt gondolva, hogy mindent nekem kell kézben tartanom. Hogy minden rajtam múlik, és ha én nem figyelek eléggé, akkor minden széteshet. Közben pedig ott van egy nálam sokkal nagyobb hatalom, aki akkor is munkálkodik, amikor én csak a pusztulást látom.
Bevallom, sok kérdésem és félelmem van a jelennel kapcsolatban. De ezeknél a kérdéseknél mélyebben ott van egy bizonyosság is: Isten a legfőbb jó. És ha Ő a legfőbb jó, és nincs nála nagyobb hatalom, akkor nem tehetek mást, mint bízom a tervében, még akkor is, ha nem látom át az utat.
Hinni ma nem azt jelenti, hogy nincsenek félelmeink. Inkább azt, hogy a félelmeink közepette is van hova fordulnunk.