Kedvenc regényem egyik jelenete, amikor a főszereplő hivatalos egy gálavacsorára, ahol csupa ismeretlen közé ültetik le. Egy darabig feszeng a bankár, arab sejk és hasonló hátterű asztaltársaságban. Keresi a kapcsolódási lehetőségeket a szokásos klisémondatokon túl, ezért javaslatot tesz, hogy legyen a beszélgetés témája valami olyan, ami általában tabuként jelenik meg a társadalomban. Az első ötlet persze, hogy a szexre esik, de gyorsan ki is zárják, mert bár csábító és fel is dobják a hangulatot a pajzán történetek, mégsem akkora tabu a szex léte vagy nemléte, mint a pénzé. Ezek után már nem a főszereplő feszengett, hanem a többiek, akik az asztalnál ülnek, mert hát kinek mi köze hozzá, hogy ki mennyit keres? Nyilvánvalóan mindenki gazdag, aki ott ül és kész. Nem kell tovább vitatni. Aztán mégis belemennek a játékba. Ahogy elkezdik sorolni, hogy mennyi a jövedelmük, sorra dőlnek le a válaszfalak és egyre közelebb érzik magukat egymáshoz. Egész jó hangulat kerekedik egy kendőzetlen beszélgetésnek köszönhetően. Valamiféle titokzatos egységet élnek meg az őszinteségüknek köszönhetően.
Érdekes módon hosszú évszázadok óta nagyon jól működik a pénz illúziója. Nem baj, hogy a nemesfém egyre kevesebb, a papír egyre rongyosabb, a lényeg a tudat játékában van. Elhiszi, hogy egy nyomtatott papírnak, egy elektromos impulzusnak a bankszámlakivonatán van akkora súlya, hogy ő maga hatalommal bíró egyed lesz tőle. Ha teljhatalommal nem is, de azért jóval több lehetőséggel és befolyással bír az az ember, akinek sok pénze van. Nem feltétlenül nagy dolgok jutnak eszembe. Elég, ha csak az egészségügyre, oktatásra gondolok. Sokan nem tehetik meg, hogy magánrendelésre fizessenek be vagy különórákra járassák a gyereküket. Így viszont el is kezdődik egy olyan állandó frusztráció, aminek hasznosabb volna véget vetni, de igazából nem tudunk. Akinek van, talán ad néha, de azért féltve. Akinek meg nincs, szeretné, ha lenne, de miből? Szegények tehát mindig is voltak és lesznek is, mert nem tudja levetkőzni az ember a kapzsiságát.
Mióta világ a világ és pénzzel veszünk ételt, ruhát, szolgáltatást, nem bír ez másként működni. És bár időközönként megtapasztaljuk, hogy mennyire felszabadító adni, a másiknak boldog pillanatokat szerezni, legtöbb időnket azzal töltjük, hogy vegyünk. Minden reggel nyereségvágyból elkövetett munkavégzésre indulunk egy olyan világrendben, ami egyre nagyobb igényeket generál és egyre többet vesz el belőlünk úgy, hogy meghagyja annak illúzióját, hogy milyen sokat kaptunk. És ha már van, akkor jöhet a szlogen: ask for more- vagyis kérj még! Italt, kütyüt, bármit, „mert megérdemled!”
A pénz olyan téma, amit egyházon belül is sokszor talán álszeméremmel említünk, és óvatosan kezelendő, hímes tojásként hordozunk. Mert való igaz, a pénz valami olyan eszköz, ami akár van, akár nincs, felborzolja a kedélyeket. Lehet vele jól élni, de könnyen működik a visszaélés is. Van valami felkavaró sokak számára abban, ha perselypénzről, fenntartói járulékról, egyéb adományokról beszélünk a szószékről. Kamaszkoromban hasonlóan éltem meg én is az adakozásra való felhívást: „A jókedvű adakozót szereti és megáldja az Úr.” A hideg rázott ki sokszor ettől a mondattól. Úgy éreztem, hogy ezzel minden korábbit elrontottak, ami szép és felemelő volt. Egyszer puszta kíváncsiságból megkerestem a Szentírásban ezt a szakaszt. Annyira felszabadító volt olvasni Pál apostol szavait! „Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte szívében, nem kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti Isten.” (2Kor 9;7) A mondat első fele megadta azt a szabadságot, hogy új megvilágításba került nálam az adakozás. Megértettem lassan, hogy a Te pénzed, az Én pénzem tulajdonképpen a Mi pénzünk. Egy olyan anyagi bázist képez az adomány, ami lehetővé teszi a templom, egyházi ingatlanok fennmaradását, a lelkészi, kántori és egyéb szolgálatok meglétét. Amit adunk nem muszájból adjuk, hogy összeadjon vagy eltemessen idővel a pap, hanem mert ami van, az a miénk, és fontos, hogy ez az érték megmaradjon. Tehát amit adok vagy teszek, azt hálából teszem. Elindult egy ördögi kör sajnos sok helyen, ami a pusztulás felé visz. Teljesen megértem, ha az, akit megkeresnek a fenntartói járulék befizetésével azt mondja, miért adakozzon, hiszen nem is kapott semmit? De hogyan is kaphatna, ha nincs jelen? Nem is tudja, hogy mi minden lehetne az övé, hiszen nincs ott a templomban, egy közösségben. Szándékosan marad távol. Így tényleg csak egyházi szolgáltatások megvétele az a bizonyos összeg, amit fogcsikorgatva ad ki, mert esetleg nem akar szégyenben maradni. Csakhogy ez nem helyes irány és nagy bakot lő, akinek ennyit jelent az egyház.
Ahogy a házunk megmaradása és komfortossá tétele fontos része a mindennapjainknak, úgy az egyházunk fennmaradása is nagymértékben függ attól, hogy Te meg Én mennyire vesszük ki a részünket abból, ami a Miénk. Ez pedig jelenti azt is, hogy összedobjuk, ami a fenntartáshoz szükséges. Ezért lett a neve is fenntartói járulék és kopik egyre inkább ki az egyházadó elnevezés.
Nekünk és értünk adatott az egyház, a gyülekezet, hogy legyen egy olyan hely és alkalom a mindennapok rutinjában, ahol megpihenhet a lelkünk. Fogódzót és az élet keretét adó isteni szót meghalljuk mert a világ sokszor rideg és tele van iszonyattal. A közösségeinkben nem kell, hogy így legyen! Ehhez viszont az kell, hogy a tabuk ne mumusok legyenek, amikről nem beszélünk, hanem őszintén merjünk szólni a nehézségekről, lehetőségekről és realitásról. És mi a realitás? Az, hogy Nélküled nem megy. Mert nem arra rendeltetett a gyülekezet, hogy kimaradj belőle, hanem a részese légy!
Te pénzed, Én pénzem, Mi pénzünk
