„Tanult tehetetlenség a pszichológiában az a mentális állapot, mely során az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha elkerülhetőek lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy nem képes ezeket az averzív ingereket befolyásolni.” Martin E.P. Seligman pszichológus
Egyszer egy havas, jeges télen (1999. év) sikerült átélnem egy tehetetlen sodródást. A nagy havazás után az utakat kotorták. A havat kiszórták az út két oldalára. Úgy nézett ki minden, mint egy olimpiai bobpálya, csak méreteiben volt nagyobb. Az út két oldalán hófal, az úton már nincs friss hó, csak az, amit nem tudtak letolni. Mivel olyan hideg volt, hogy minden fagyott, ez a kis maradék hó jégpályává változott. Nagyon lassan lehetett közlekedni. Az első hajtott kerekeken téli gumi volt, a hátsókon nyári. Egy kereszteződésben kanyarodnom kellett. Nem volt nagy forgalom. Nagyon messze voltak autók. Lassan mentem. Az első kerekek mentek arra, amerre kellett, de a hátsó kerekeknek szinte semmi tapadása nem volt. Azok kitörtek, és csúsztak amerre akartak. Bármit csináltam, kormányoztam, fékeztem volna, vagy kis gázadás, semmi hatással nem voltam az irányra. Elveszítettem az irányítás képességét az autó felett. Az autó szépen lassan keringőzni kezdett. Az emberek kívülről nézték a hófalon túlról, hogy mit csinálok. Én meg mosolyogva felemeltem a kezem és integettem, hogy most már mindegy, semmit nem tudok tenni, nincs ráhatásom. Rémületbe nem estem, mert lassan történt mindez. A menetiránnyal szemben álltam meg a hófalban. Senkinek és semminek nem lett baja. Ez egy szerencsés kimenetelű sodródás volt. Óriási tanulság volt, hogy vannak helyzetek, amikor már nem tudjuk befolyásolni a történéseket. Azóta tudom, hogy a hátsó kerekek állapota talán fontosabb is, mint az elsőké. Bizonyos útviszonyok között még az óvatosság is kevés.
De vannak olyan elkerülhetetlen katasztrófák, amelyek csak jönnek és már tehetetlen az ember. Naponként halljuk ezeket a híreket. Kaliforniai, vagy a görög erdőtüzek. Hiába a sok technika, tengervíz, tűzoltók. Az emberek kiköltöznek a házaikból és még látják, miképpen válik enyészetté az addigi lakhelyük, életük. A cunamik a nagy tengeri rengés után, amelyek végig verik a partokat. Olyan óriási víztömeg indul neki, hogy a hajókat is több kilométerre berakja a szárazföldre. Viszi a partközeli házakat is, megakasztja a megszokott életet. Csak nézni tudják. Idén augusztusban kitört az Etna tűzhányó Szicília szigetén. Európában, de szerte a világon vannak szunnyadó, működő vulkánok (kb. 1500) Kongóban, a Nyiragongo vulkán egy 2 milliós város, Goma mellett van, sőt részben alatta. Amikor kitört, akkor messziről tehetetlenül nézték, hogyan nyeli el a házaikat, kertjeiket az izzó lávafolyam.
Akkor az emberi mulasztásból, tévedésből, ismerethiányból, akár kapzsiságból, nyerészkedésből fakadó balesetek, amelyben már semmit sem tehetünk.
India, Bophal. 2 milliós ipari, egyetemi város. 1984. december 4-én a hajnali órákban nagy mennyiségű, a csövek tisztítására használt víz jutott be a mintegy 42 tonna metil-izocianátot tartalmazó tartályba. A vegyület vízzel érintkezve hőfelszabadulással járó reakcióba lépett, innentől már nem lehetett a katasztrófa szellemét a palackba visszaparancsolni. A metil-izocianát gáz nehezebb a levegőnél, ezért a gázfelhő a talaj közelében összpontosult. Az alvó városban 20 ezer azonnali áldozatot szedett és 500 ezer sérültet, a későbbiekben rengetegen születtek értelmi és testi fogyatékkal.
Csernobil. 1986. április 26. Kell hozzáfűzni valamit? Még mindig nincs vége.
Előttünk lehet a tengeren irányíthatatlanul, megállíthatatlanul sodródó hajók képe. Vagy a kikötőben hibásan navigált több ezer, vagy tízezer tonnás monstrumok tehetetlen lassú, de biztos katasztrófát okozó mozgása, amellyel letarolják a mólókat, a többi hajót.
Van egy szólásunk, hogy úgy viselkedik, mint egy elszabadult hajóágyú. Az ágyúnak van egy olyan visszarúgó ereje, amire hiába készül az ember, van. Ha egy hajó fedélzetén a stabilizált ágyú kiszabadul, akkor a hullámok és egyéb hatásokra óriási pusztítást okoz a megállíthatatlan csúszkálásával.
Nincs ember, aki ne ismerné azt az állapotot, amikor valami történik, történni fog úgy, hogy nincs beleszólása a történésekbe. El fogja szenvedni. Valamit tud előre, ezért nem lesz meglepetés. Ugyanakkor nem ismeri, tudja feltétlenül, hogy ezt testközelben, egyidejűleg megélni pontosan mit jelent.
Azok az idős emberek, akik megélték a világháború, 56-os forradalom egyes fejezeteit a településük elfoglalásakor, vagy utcai harcok során, nem véletlenül érzik magukat rosszul egy szilveszteri durrantgatós, petárdázós szórakozástól. A szórakozóknak javarészt nincsenek testközeli tapasztalataik és élményeik.
A nagyanyám soha nem szerette, hogy ha bicskát kaptam, vagy szereztem magamnak. A gyerekkorhoz, kiránduláshoz, úgy éreztem, hozzá tartozik a kis bicska. Ő, ha megtalálta nálam, akkor elvette. Fiatal felnőttként tudtam meg, hogy a családunkban bicskából volt tragédia. Ez olyan mélyen ivódott bele nagyanyám tudatába, hogy mindenkit próbált megmenteni ettől, akit csak szeretett.
„Aki egyszer megégette magát, az elkerüli a tüzet” vagy „Akit a kígyó megmart, fél a gyíktól is.” Akik megtapasztaltak valamit, pórul jártak, óvatosak lesznek.
A világunk olyan gyorsan változik, hogy a tapasztalataink már nem érnek utol bennünket, nem tudják alakítani a mindennapi döntéseinket.
Nem csak arra gondolok, hogy az átélt élményeket, eseményeket, a túlélők tapasztalatait tudjuk-e rögzíteni és felhasználni a döntésmechanizmusunkban. Arra is, hogy valaki szinte akadályozza, hogy ez megtörténjen. Mindenki arról beszél, amikor a ronda, embertelen, nagyon is vészterhes, emberi etika szerint is bűnös időszakokat nézzük, hogy emlékezzünk rájuk, mert soha többé nem akarunk ilyet. És nem sikerül. Nem tudunk emlékezni rá. Nem tudjuk felidézni és nem félünk ezektől. Nem aggódunk.
Mindezeket azért írtam le, hogy elmondhassam, ma azt nézzük tehetetlenül, hogy miképpen sodródunk az ún. civilizált, kulturált világ összeomlása felé (vélemény, nem kőbe zárt fájdalom, tény). Nagyon okos, nagyon gazdag, irgalmatlan potenciállal rendelkező hatalmak egyre rosszabb, logikátlan döntéseket hoznak. Háborúkat generálnak, vízzel, nyersanyagokkal, mezőgazdasággal zsarolnak. Vegyi anyagokkal mérgeznek, a mesterséges intelligenciát egymás ellen használják. Az egész emberiség pár százalékáról beszélünk, amikor a döntéshozókról szólunk, de még jó sokan vannak a haszonélvezők is. De ez az egész emberiségre hatással van. Mert végül a következmény mindenkié. Állítsuk meg, változtassunk. Még lehet? Abban az állapotban vagyunk még? Ott tartunk, hogy ismét dehumanizálunk embereket, és ennek minden következménye megmutatja magát. Emberek csoportjait ki lehet irtani, el lehet üldözni a lakóhelyükről. Egyik ország megtámadhatja a másikat. Egy embercsoport semmibe veheti a szomszéd csoportokat. Országok kisebbségeit lehet semmibe venni. Egy „normális” országban meg lehet ölni más véleményen lévő embert. Ciceró mondása szerint „inter arma silent musae „, „háborúban hallgatnak a múzsák „.
A természet károsítása olyan mértékű, hogy átalakul teljesen a világunk. Azt kell tapasztalnunk, hogy szinte nincsenek már „szigetek sem”, ahol béke, nyugalom, friss levegő, jó ivóvíz, a gyermekkorunk vágyott édeni állapotát megtalálnánk.
Akkor is így van, ha hívő emberek vagyunk. Mindezt nem károgásként, vészmadárként kell elmondanom. Összegzésként. Ezek és ilyenek vagyunk. Minden napon Isten kegyelméből élünk. Minden nap az életünk fenntartásának ajándéka Istentől van. Ebbe rendesen beletenyerel Isten ellensége, a Sátán, aki a háttérben marad, mert megvannak a saját emberei, szolgái. Nem tudjuk saját erőből legyűrni a hatalomvágyat, az uralmi vágyat, a pénz szeretetét, a „semmi nem elég és még többet akarok, mindent akarok” vágyát.
Nem azt mondom, hogy minden hiába. Azt mondom, hogy olyan ez, mint egy kisgyerek, aki még nem szobatiszta. Minden nap újból és újból pelenkázni kell. Nincs olyan, hogy kész. Ez mindennapos küzdelem. De az a reményünk, hogy Isten megáldja a munkánkat, küzdelmünket. De ezt egyedül Isten védőszárnya alatt tehetjük meg. Vissza kell térni Istenhez!
(Kép- Szalay Lajos: A bárka építése)