Három éve lakunk a mostani szolgálati lakásban. Minden évben különböző módszerekkel igyekeztünk madáretetéssel idevonzani a madarakat – eddig sikertelenül. Aggattunk cinkegolyókat, ott rohadt meg a fán. Vettem cuki ülőágas házszerűséget, benne faggyútégellyel. Jó, ha két csőrnyomot láttam benne, idén dobtam ki végleg belőle a bödönt. Próbálkoztunk az utca felőli ponyvás tető köré aggatni, a fáink ágaira, majd következő évben az udvar hátsóbb részében a fém tető körül magas fügebokornál… Semmi. Sőt, emlékszem, tavaly méregdrágán vettünk olyan magkeveréket, amibe még szárított kukacok is voltak. Ott molyosodott meg az etetőben, amit a terasz egyik csövére ráeszkábáltam. Idén először fenn a teraszunk csücskén szereltük fel az etetőt, meg a golyókat. Kicsit ilyen reményvesztetten, szeles sarok, nagyon kitett, ki tudja, a kutya elkergeti-e, ha jön valami… De azért kitettük.
És idén először siker koronázta a próbálkozásokat. Vagy hat széncinke és két kékcinke, meg egy csapat veréb jár eddig hozzánk, de többféle maradat láttunk a fánkon az évek során, ki tudja a hideg, vagy esetleges hó mit csábít még ide. Esőben és napsütésben, függeszkedve, vagy szemetelve, földről csipegetve, de itt vannak, és jó nézni az életet, a nyüzsgést a teraszon. Nem tudom, miért nem adtuk fel két sikertelen év után.
Be kell látni, nem értünk cinkéül. Nem látunk a szemén át. Nem tudjuk, hogy számára mi vonzó, mi ijesztő. A kutyámmal kicsivel jobban kommunikálunk, de néha még őt sem értem, épp mitől ijedt halálra, vagy ugat néha megmagyarázhatatlanul – a környéken egyedül. Nemhogy még ilyen kis parányi tollasok nyelvét érthetném. De próbálkoztunk. Nagy öröm, hogy ezúttal nem hiába.
Elgondolkodtat, hogy egymásért próbálkozunk-e? Hiszen bár emberek vagyunk mind, nem jártunk a másik cipőjében, nem éltük meg a gyermekkorát, nem ismerjük, mi hajtja és mi okoz benne félelmet. Keressük-e, hogy szeressük? Különösen a gyülekezetekben fontos ez, hiszen Krisztusi megbízatásunk egymást hívni, részt venni az örök gyűjtőmunkában. És a jó időnek hála a madarak még találnak máshol is enni, de az az éhség, amire nálunk van a megoldás, mással nem csillapítható – vagy csak erős kártékony mellékhatásokkal. Minden gyülekezeti szolgálónak, de akár egyszerű gyülekezeti tagnak is nagyon jó ötleteket adhat a Megszentelt utak című könyv, amelyben Gary Thomas arra hívja fel a figyelmet: sok különféle mód van, ahogy az Istenhez való kapcsolódásunkat megélhetjük – hasonlóan kicsit a szeretetnyelvekhez.
A gondoskodó abban éli meg az Isten jelenlétét, ha szolgálhat. A természetkedvelő abban, ha kertészkedhet, túrázhat, a hagyománytisztelő abban, ha ugyanúgy vehet részt rítusokban, mint sok generáció előtte. És ez csak három.
Ha egy közösség próbálkozik, akkor próbál minél változatosabb palettát kínálni. Mert másra fogja meghallani a hívást a közgazdász és a szakács, a kőműves és a HR-es, a festőművész és a tanár, noha mind teremtmény, és Istennek terve van vele, küldetést rejteget a számára és várja a megváltott életbe.
Ahogy mi gyönyörködünk ma a színes kis madarainkban, úgy szeretne ő a belőle táplálkozó sokszínű emberseregben gyönyörködni.
