Lassan megszokjuk. Nincs energiánk kijavítani és kizárni a gagyit, az ostobát, a hazugot, a valótlant, a szolgait, a nyomorúságot. Van és nem tudunk mit tenni. Csak van. Létezik, burjánzik.
A gyerekek, fiatalok az utcán cigiznek. Általános iskolások, vagy onnan kikerültek. Nemrég még titokban, most már nyíltan, mert nem szólhat nekik senki. Ott cigizik, ahol akar, és amikor. Nemrég még próbálta elrejteni a markában, a teste mellett. Ma már, néha talán tüntetőleg is, de inkább nem érdekli, rágyújt és szívja, fújja. Nincs tizennyolc. Az elektromosat már az iskolába is vinné, de talán még nem kockáztatja, hogy elvegyék.
A szülő a lakástól a buszmegállóig elviszi gyermekét autóval, a borzalmas 300 méter sík, széles, aszfaltos útszakaszon. Középiskolás. A busz érkezéséig a járó motorú járműben üldögélnek.
Ugyanez másokkal. Bevásárlás a boltban autóval. Pár száz méterekről beszélünk.
Hasonló, amikor beül valaki egy kávézóba és az autóját járatja amíg fogyaszt, megy a légkondi, hogy hűvös autóba ülhessen a szieszta után. Nem percekről beszélünk, inkább óráról.
Van gyerek, aki nem járhat iskolába. Bármilyen furcsa, de szeretne. Valamelyik szülő kitalálja, hogy nem jó az iskola, vagy csak az alternatív. De ő csak a gyerekéért él. Mindent megtesz, hogy a lehető legjobb iskolát kapja meg, ha az fizetős is. Ő nem dolgozik, mert a gyerekéért él. A társa már elhagyta, mert nem bírja elviselni ezt a gondolkodásmódot és felelőtlenséget. Mivel nem dolgozik és segítsége sincsen, ezért bukik a mutatvány az alternatív, pénzes, alapítványi iskolával. Otthon marad, és nem tud semmit sem tenni a gyerekéért. A gyerek állami iskolába kényszerül. Ami a szülőnek nem felel meg. Mindent megtesz, hogy magához kösse és a gyerekre fogja, hogy miért nem jár iskolába. Mert a gyerek nem akar.
Valaki mesélt egyszer egy egyházi lány gimnáziumról, ahol egy nővér különösen nagy lelkesedéssel beszélt a pokol rémségeiről. Olyan eleven képekkel festette le, hogy kisebb hallgatói sokszor elborzadtak. De az idősebbek közül így fogalmazott az egyik: A nővér olyan lelkesen és szent áhítattal beszél a pokolról, hogy szinte csak azt nem mondja, hogy oda vágyik.
Friedrich Dürrenmatt tragikomédiát ír, A FIZIKUSOK címmel. Egy szanatóriumban gyilkosságok történnek. Nyomozás folyik. A szálak három ápolthoz vezetnek, akik egy külön szárnyban vannak elhelyezve.
A három ápolt közül kettő titkosügynök, aki a harmadik valódi tudós tudományos kutatásait akarja megszerezni. A harmadik, a tudós pedig azért vonul be a szanatóriumba, hogy tudományos kutatásának eredményeit ne kelljen átadnia semmilyen hatalomnak, nehogy felhasználják felelőtlenül. „Akkor már inkább a bolondokháza. Az legalább biztonságot ad, hogy ne használhassanak ki a politikusok.”
A gyilkosságok akkor történnek, amikor egy-egy személy rájön, hogy nem őrültek. Sőt, még szerelmesek lesznek is az álőrültekbe. De az álőrültek nem akarnak kikerülni az intézményből.
Azonban kiderül, hogy a kezelések során a doktornő megszerezte a kéziratokat és felhasználja a maga érdekében. Gyárakat, konszerneket hoz létre, hogy meggazdagodjon. „A világ egy őrült elmeorvos karmaiba jutott.”
Végül azt mondja a tudós: „Csupán az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok”
Idézet a Fizikusok-ból. A 21 PONT A FIZIKUSOKHOZ
8 Minél tervszerűbben cselekszenek az emberek, annál nagyobb erővel ütköznek a véletlenbe.
9 A tervszerűen cselekvő emberek meghatározott célra törnek. A véletlen akkor sújtja le őket a legnagyobb csapással, ha e véletlen következtében éppen a céljuk ellentétéhez érnek el: ahhoz, amitől rettegtek, ahhoz, amit el akartak kerülni (pl. Oidipusz).
15 A dráma a fizika tartalmi kérdéseiről nem szólhat, csupán a hatásáról.
17 Közös ügyeinket csak együttesen oldhatjuk meg.
18 A közös ügyek egyéni megoldására minden kísérlet hiábavaló.
19 A paradoxonban a valóság tükröződik.
/részlet FRIEDRICH DÜRRENMATT: A FIZIKUSOK, A 21 PONT A FIZIKUSOKHOZ/
Azt érzem a mi társadalmunkban is, hogy egymás lejáratására sokkal több energiát fordítunk, mint saját képzésünkre és úgy a felemelkedésre, esetleg egymás felemelésére. A bolondság, botorság, szamárság napi szinten zárja karanténba a gondolkodó embereket. A gondolkodó emberek érzékenyebbek. De nincs melléjük rendelve olyan erő, amely érvényre juttathatná a gondolkodásuk eredményét. Az emberi aljas és selejtes viselkedés megöli az ember reményeit, jövőjét. Hatása pusztítóbb, mint az atombombáé. Az atom egyszer pusztít. Ez a selejt pedig bekerül a gondolkodás véráramába, és hosszú távon, lassan, de biztosan elpusztítja a társadalom gerincét, jellemét, és marad egy selejt, amit nem érteni kell, mert nem lehet. Csak túlélésre lehet játszani. Kibírni azt, amit nem lehet.
Most már nagyon félrecsúszott valami. Csak az nem látja, aki nem akarja, vagy aki a jellemtelenek táborát szaporítja.
(Kép: Kováts Judit Mór)