Immár tizenhetedik éve, hogy november elsején, még alkonyat előtt, kimegyünk a temetőnkbe. Mi, a helyi református gyülekezet a helyi református temetőbe. A lelkészek, a gondnok, presbiterek, hívek, idősebbek és fiatalabbak is. Mert a ravatalozó előtti téren megállva áhítatot tartunk.
Amikor ugyanis ezt anno elkezdtük, az volt a tapasztalatunk, hogy az elhunytakra való nagy közös emlékezés eme napjaiban sokkal több református – és más hitű ember – tér be a temetőbe, mint a templomba. És úgy döntöttünk, hogy oda megyünk, ahol az emberek vannak.
Igen, meggyújtunk egy kis mécsest egy kis kerek asztalkán, amely mögött megállnak a szolgálattevők, de a lényeg nem a gyertyaláng, hanem a bizonyságtétel a Feltámadottban való hitünkről, Istentől kapott reménységünkről.
Így köszöntünk szeretettel mindenkit, aki megáll és körénk gyűlik a temetői áhítaton, amikor – egyenként és közösségként is – elhunyt szeretteinkre emlékezünk, Istennek adunk hálát életükért, és Tőle kérünk vigasztalást. Zsoltárokat és dicséreteket éneklünk, együtt imádkozunk, van versmondás, igeolvasás és egy pár perces igehirdetés is. Hallhatókká és láthatókká válunk a hitünkkel egy rövid félórára.
Mert ezekben a napokban valóban sokan állunk meg a temetőkertekben, sírok mellett. Rendbe tesszük, feldíszítjük azokat, emlékezünk és úgy egyáltalán, az elmúlás körül járnak a gondolataink. Különös hangulatú napok ezek, amikor a természet is lassan haldoklik és az érkező télre készül.
És bár ez a nagy közös gyász különös módon összeköt és összehoz sokakat, a temetőkbe látogatnak az élők, rég nem látott rokonok is találkoznak, a csendet halk beszélgetések törik meg, mégis elsősorban azt éljük meg, hogy a halál elválaszt és elszakít.
Aki gyászol, az átéli a magányt, a szeretet-kapcsolat elvesztését. Hiányzik mellőlünk, az életünkből az, aki annak része volt, akihez kötődtünk. Vannak halványuló emlékeink, de az elveszítettet vissza nem hozzák. Elmúlt. Kezünk már nem éri el, szavaink nem jutnak el hozzá.
Ekkor kell különös erővel megszólalnia az élet Istene szavának, a halálon is átment élő Jézusnak, akivel tényleg nincs magány és nincs elmúlás! Mert Ő és az irántunk való szeretete volt és van mindörökké. Nem mulandó, hanem megszűnhetetlen és megszüntethetetlen valóság.
És akit mi már nem ölelhetünk, azt Ő öleli. Akiről mi már nem tudunk szeretettel gondoskodni, azt Ő szereti. Akinek már üres a helye az otthonunkban, annak Ővele, Őnála helye és otthona van. Mert a halál nemcsak elmúlás és elválás, de találkozás is a mi Teremtő Istenünkkel. Nemcsak búcsúzás, de megérkezés is életünk Urához, nemcsak fájdalom és zaklatottság, de fényes öröm és mély békesség is, hiszen hazatalálás mennyei Édesatyánkhoz.
„Ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14,3) „Mert Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)