A rendszerváltás előtt végigélt gyermek és kamasz koromban még nyilván nem volt szokás megnyitni a templomokat a nagyközönség előtt, úgy nőttem föl, hogy soha nem volt koncert a mi hatalmas református templomunkban. Énekkarunk persze volt, a kecskeméti gyülekezetben rendszeresen szolgált az egyházi kórus istentiszteleteken, áhítatokkal egybekötött egyházzenei alkalmakon. Ilyenkor sokszor zengett az orgona is komoly zeneműveket. De olyan, hogy csak „koncert”, emlékeim szerint nem volt.
A somogyi szórványba kerülve sem találkoztam ezzel, nem igen jártak zeneművészek a végeken, meg hát a falu népe és a környező települések lakossága sem tartott igényt így a templomunkra.
Aztán az ezredfordulón felkerültünk ide a Balaton-partra, és itt szembesültem azzal, hogy bizony van olyan, hogy csak zenét hallgatni sereglenek be az emberek, főleg a nyári időben, Isten házába.
Van sorozatunk is, melyet nyári zenés áhítatoknak hívunk, az elején a lelkész köszönti az egybegyűlteket, van igeolvasás, közös imádság és éneklés is. Az egyházmegye kántorai is sokszor tartanak olyan koncerteket, melyeken helyet kap a lelki üzenet és belső elcsendesedés.
De volt, hogy vendégelőadók templomi fellépése szervezésekor megjegyezte valaki kívülről: Nem kell ide imádság meg ilyesmik, ez most koncertterem.
És persze előfordul, hogy zeneművészek tényleg csak elkérik a templomot, hogy előadhassanak az érdeklődőknek – ilyenkor nyilván a lelkipásztor felelőssége, hogy méltatlan előadást ne engedjen be az épületbe, bizony volt már, mikor nemet kellett mondanunk…
Most indul újra a nyári szezon, már szerveződnek a zenés estek, már elkérik a templomot. De ezzel együtt én azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy „ez most nem templom, hanem koncertterem”!
A templom az templom, pláne ha élő gyülekezet használja rendszeresen. Felszentelt épület, melyet nyilván a gyülekezeti istentisztelet, a hangzó Ige és imádság, s elsősorban Isten jelenléte tesz szentté. Ezt a „szentséget” pedig nem lehet lekapcsolni, mint a villanyt.
Inkább valahogy fordítva gondolom. Ha odafigyelünk arra – bölcsességgel és felelősséggel, kedvességgel, de ha kell eréllyel – hogy méltatlan előadás ne kerülhessen be Isten házába, akkor valami módon az elhangzó zene, az azt hallgató emberek elcsendesedése szentelődik meg. Nem ex opere operato, függetlenül a bent ülők lelkiségétől, persze.
De bármit is gondolnak, nem koncertterem…
