A tékozló fiú és az idősebb testvér elképzelt beszélgetése
– Megjöttél.
Az idősebb testvér a kapufélfának dőlt. Nem indult közelebb.
– Meg.
A kisebbik fiú soványabb volt, mint amikor elment. A ruhája idegen szagokat hordozott: por, kocsma, disznóól, izzadtság elegyét.
– És most mi lesz? – kérdezte az idősebb.
A másik vállat vont. – Talán ugyanaz, mint régen.
– Régen? – bátyja felnevetett. – Nincs régen! Elpazaroltad az örökséged. Elvitted anyánk emlékét a bútorokból, ahogy apánk éveit is az aranyakból. Mi maradt volna ugyanaz? Már semmi sem lehet olyan, mint volt!
A kisebbik hallgatott. Az idősebb testvér közelebb lépett.
– Tudod, mitől félek? Hogy megint megteszed. Most szépen lehajtod a fejed, apánk örül, levágják a hizlalt borjút, mulatozunk napokig… aztán egyszer csak eltűnsz megint. És akkor már nemcsak a magad részét viszed újból, hanem az enyémet is. Még az én kecskémet is!
– Lehet – mondta csendesen az öccse. A válasz úgy ütötte meg a bátyját, mintha arcul csapták volna.
– Lehet?
– Nem tudom, megváltoztam-e.
Most először néztek egymás szemébe, amiből kiviláglott, hogy életük igazsága nem éppen ünnepi és fennkölt.
Az ember talán nem is lesz új egyik napról a másikra, mint ahogy várnánk. A tékozló fiúk sem mindig érkeznek vissza megtörten és megszégyenülve. Néha elfáradnak a vándorlásban, vagy csak éhesek. De az is lehet, hogy nincs már hová menniük, és fájóbb lett a magány, mint a csalogató világjárás. Ezt a hazaiak is pontosan érzik.
Az idősebb testvér sem gonosz, csak emlékszik. Ő maradt, amikor minden szétesett, és dolgozott kétszer annyit, mint korábban. Ő nézte végig az apa hallgatását esténként, és bár nagyon szerette volna, fájt neki is, hogy nem töltheti be az űrt, amit az elment testvér maga mögött hagyott. Túl kevésnek érezte magában az élet teljességét. Az ilyen ember nehezen tapsol a hazatérőnek.
– Akkor miért jöttél vissza? – kérdezte végül.
A kisebbik sokáig nem felelt.
– Mert itt még néven neveznek.
Csend lett. Van az a pont, amikor az ember már nem pénzt akar, még csak új esélyre sem vágyik. A motiváció csupán az, hogy valaki még embernek lássa. Ha már ez sincs, valóban nincs miért élni.
– És mit vársz? – kérdezte a báty.
– Semmit.
– Hazudsz!
– Jó. Akkor talán irgalmat.
Az idősebb testvér keserűen elmosolyodott.
– Az irgalom könnyű annak, aki kapja.
Ebben is igaza volt. A megbocsátáshoz nagy bátorság kell, ahogy egy ilyen a beszélgetéshez is. Néha inkább veszteség kíséri, mint megkönnyebbülés. Az idősebb fiú úgy érezhette, ha az öccse következmények nélkül visszatérhet, akkor az ő hűsége és kitartása kevesebbet ér.
Ez az emberi logika. Méricskélünk, számolunk és helyezkedünk. Ki mennyit dolgozott, mennyit áldozott és mennyit hibázott… Közöttünk élnek a tékozló fiúk és lányok, fivérek és nővérek, akiknek valahogy újra szóba kellene állni egymással. Mi vagyunk a történet szereplői.
Isten logikája azonban egészen más. Az apa nem azért fut a fia elé, mert a fiú ártatlan. De nem is azért, mert biztos benne, hogy soha többé nem hibázik. Nincs kockázatelemzés vagy mérlegelés. Egyszerű és kitörő az öröm. A lényeget láttatja: a szeretett fia hazajött.
Ez Isten szemében mindig nagyobb nyereség, mint az elvesztegetett vagyon vagy csorbulni látszó tekintély és hiúság. Míg az ember a veszteséget nézi, addig Isten a hazatalálást.
Ahol az ember azt kérdezi: „megérdemli az újrakezdést?”, ott Isten a „fájdalmas elveszettség” együttérzésével van jelen. Talán ezért olyan nehéz ez a történet. Az idősebb testvérből mindannyian hordozunk valamit magunkban, ha az egyházra/ vezetőkre/ rokonokra gondolunk. Ki sértettséget, mások igazságérzetet, esetleg számvetést vagy annak hiányát.
De közben legalapvetőbb vágyunk az, hogy egyszer, amikor mi térünk haza összetörten, valaki még fusson elénk.
