A feleségemet kísértem el a nőszövetség balatonfüredi konferenciájára, amely a decemberi Kárpát-medencei imanapot készítette elő. Mint az ilyen testvéri találkozókon szokás, felállva mutatkoztunk be egymásnak. Már ekkor feltűnt, hogy a jelen lévő hölgyek közül csak kevesen hozták el a férjüket. Az egyik kedves résztvevő tréfásan „londinerként” mutatta be élete párját, így aztán nekem már csak a kevésbé emelkedett „serpa” szerep jutott. De ez is valami, főleg, ha az ember igyekszik jól élni vele, hiszen a segítség mindig elkél, én pedig örömmel álltam rendelkezésre.
Pénteken a közeli Tihanyba látogattunk, ahol először a Bencés Apátságot és annak gyönyörű környezetét tekintettük meg. A látogatóközpontban levetített, az apátság történetét és a szerzetesek életét bemutató film, valamint a templomban kalauzoló idegenvezető segítségével képet kaptunk a monostor múltjáról és jelenéről, valamint a templom érdekességeit is megismertük.
Látogatásunk során különleges ajándékként kapcsolódott hozzánk Korzenszky Richárd atya. Elsőként lent, I. András királyunk majd ezeréves sírhelyénél találkoztunk vele, ahol Richárd atya a nőszövetség tagjaival együtt énekelte a történelmi kripta különös atmoszférájában a 90. zsoltárt („Tebenned bíztunk eleitől fogva…”).
Ezt a felemelő közös fohászt követően az atya nagy szeretettel áthívott bennünket a szerzetesek belső kápolnájába, hogy ott folytassuk a beszélgetést. Richárd atya nem a száraz történelmi tényeket ismételte meg, hanem a tőle megszokott tanító humorral és mély ökumenikus nyitottsággal fordult hozzánk. Református kapcsolatait felemlegetve, mosolyogva állított tükröt elénk:
„Ti, reformátusok, először vagytok magyarok, aztán reformátusok, és végül keresztények. Nem kellene megfordítani a sorrendet?” A szeretetteljes, elgondolkodtató ugratást követően azonban maga a vendéglátónk mutatta meg, mi is az igazi sorrend a szívben. Az atya kérésére ugyanis ott, a szerzetesi kápolna csendjében újra együtt énekeltünk, többek között egyik jól ismert dicséretünket, a „Szelíd szemed, Úr Jézus” kezdetű éneket. A bensőséges kápolnai beszélgetés mindannyiunk szívét megérintette, láthatóvá téve a Krisztusban való teljes egységünket.
A barokk templom látványvilága egyébként több, mint érdekes volt. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, mennyire követte az akkori kor ízlésvilágát, pompára és reprezentációra való törekvését. Mintha a mai világ lelkülete köszönne vissza.
Nem kellett azonban sokat sétálnunk ahhoz, hogy egy egészen másfajta szellemi és vizuális térbe érkezzünk. Következő megállónk ugyanis a tihanyi református templom volt, amelyet nem is nagyon jelölnek a turistatérképeken, csak a haranglábat. Ez a picike, egyszerű, téglából épült hajlék a klasszikus protestáns puritanizmus jegyében mellőz minden hivalkodó díszítést. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, az épületre bizony ráférne már némi felújítás is. Itt Császár Attila nagytiszteletű úr fogadott bennünket, aki nagy szeretettel, de ugyanakkor őszintén mutatta be a maroknyi, szórványosodó gyülekezet történetét és mindennapjait, kitekintéssel a Veszprémi Egyházmegyére is, melynek korábban esperese volt.
A két templom között mindössze néhány száz méter a távolság, mégis, ha a külsőségeket nézzük, két külön világnak tűnnek. Az egyik oldalon a történelmi fény és csillogás, a többségi lét, a turizmust is kiszolgáló üzleti infrastruktúra, másikon a szerény, idősödő falak és a kisebbségi létben megélt, küzdelmes, ugyanakkor sallangmentes keresztyén hit.
Ekkor újra eszembe jutott az Kárpát-medencei imanap igéje:
„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata.” (1Thessz 5,16–18)
De hogyan lehetünk képesek a szüntelen örömre? A felszínes, állandó mosoly mögött a világ gyakran ürességet vagy éppen a józan normalitás hiányát gyanítja. Akkor mit is jelent valójában ez a felszólítás?
Talán éppen a két templom közötti éles kontraszt – és a Richárd atya által felvetett identitási sorrend – segít ezt megérteni. Az apátságban a földi pompával igyekeztek kifejezni a mennyei dicsőséget (ezért lett a fa is márványmintásra vagy épp aranyszínűre festve), a református templomban viszont a puritán egyszerűség, a málló vakolat nem akar többet mutatni, mint ami a valóság. A turisztikai központként is működő apátság meglátogatásának megvannak a maga szervezési és anyagi költségei, míg a kis református templom lelkipásztora tiszta felebaráti szeretetből, önzetlenül állt a rendelkezésünkre.
Ezek a különbségek óhatatlanul elgondolkodtatják az embert: mi számít igazán a hitünkben? A látszat, a kinézet vagy a belső valóság, a lényeg? A külső máz vagy az első helyre tett krisztusi identitás, amely a királysírnál és a szerzetesi kápolnában is közös énekre indított bennünket? A külső formák sokszor elfedik a valóságot. Korunk embere pedig hajlamos beérni a csillogó felszínnel, mert a kendőzetlen igazság keresése néha rögös útnak bizonyul. Éppen ezért érdemes a templomainkat nemcsak építészeti szemmel, hanem a lélek szemével is nézni. Az egyik ragyog, a másikon nyomot hagyott az idő, mégis mindkettő arra figyelmeztet: ne ragadjunk le a külsőségeknél. Mindkét templom ugyanis a maga módján a végső igazság felismerésére hív, Krisztusra mutat.
Talán ezt jelenti a „Mindenkor örüljetek” felszólítás is. Nem a körülményekre adott állandó, felszínes reakciót, hanem a bizonyosságot, hogy a látszat mögött is ott van az, ami örök és igaz. A földi pompát kikezdheti az idő, a festék megkophat, a vakolat lehullhat, de Isten igazsága és szeretete megmarad. Hiszen jól tudjuk: az Úr nem a külsőt, hanem a szíveket vizsgálja, és előtte semmi sem marad rejtve.