Korinthusban Pál azt hallja, hogy én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé. A gyülekezetben, egyházban megjelentek ezek a hangok. Azóta ezt tovább is fejlesztettük. Típusokat hoztunk létre, vagy valaki általunk. Tipologizálunk mi, mint az antropológia, pszichológia, pedagógia és a többi tudomány.
A szempontjainkban sem válogatunk. Mindenevők vagyunk. Érdeklődési kör, barátság, ismeretség. Ki erős referencia személy, ki van hatással, kinek van társadalmi beágyazottsága és elismertsége. Ki szimpatikus politikus, vagy ellenkezőleg. Gazdasági szempontok, ki támogat, ki nem. Ki végez hasonló munkát, ki jár azonos cipőben? Kinek hasonló a gondolkodása? A viselkedés mintázatairól még nem is beszéltünk. Ki agresszív, ki visszahúzódó, ki konfrontálódó, ki behódoló. A vége a lényeg, hogy lesznek a mi, meg az ők. És tényleg lesznek. És mivel ipari méretekben sikerül tipologizálni, ezért a skizma miatt úgy nézünk ki, nem csak társadalmilag, de egyházügyileg is, mint egy foltvarrott takaró. Mondjuk legalább egybevarrott.
Pál azért megkérdezi, hogy vajon Pál feszíttetett keresztre, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg? Ennyit a tipológiánkról. Most jöhet a lelkifröccs. Meg kell hallgatnunk egymást, szeressük egymást, boruljunk egymás nyakába. Imádkozzunk, nézzünk testvérként egymásra. Dobáljuk el az előítéleteket. Ez nagyon heurisztikusan hangzik így. De egyébként igen, ennek kellene történnie. Ez is fog történni. Csak még idő. Sok idő. Nagy út. Keserves út. Mert mindenki a maga feszültségét, látását dolgozgatja fel. Igazolásokat keres a látásához, és társakat, barátokat. Rengeteg harcot vív, és ezek egzisztenciálisan is kihatnak az életére. Nem szabad megvonnunk egymástól azt a lehetőséget sem, hogy Isten maga indít ilyen utakra, hogy mindenki a maga helyén megvívja azt a harcát, amit rábízott. Sőt azt sem tudjuk, mert nem vagyunk a másik helyzetében, hogy milyen lelki, testi küzdelemben ég, tompul, élesedik, munkálkodik, mi lakik abban az emberben.
Mi nem fogjuk tudni teljesen jól megítélni, mert nem is dolgunk. Azonban, amit már jónak ismertünk meg, és be is bizonyosodott, azt nem hagyjuk el. Nyitottak vagyunk az új megismerésére és megvizsgálására.
Pál maga is mondja, hogy az alap Jézus Krisztus, de hogy „ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni.” Ez pedig Isten napja és nem a világi barátaink, vagy a világ urainak elvárásaihoz való igazodás napja.
Személyesen én is tipologizálok. Vannak saját szempontjaim, szimpatikus és kevésbé szimpatikus emberek, történések, én is osztályozok. Van, aki szimpátiával tekint rám, és van, aki eltakarna, mint szégyenfoltot. De attól, hogy valaki túlértékelne, még nem fog a jellemem jobbá lenni, nem lesz jobb pozícióm Isten előtt, csak a felelősség növekszik olyan nagyra, amit nem lehet elhordozni. Attól, hogy valaki alulértékel, az életlehetőségeim, megélhetésem csökkenhet, keserű tapasztalásba lökhet, de nem leszek kevésbé szeretett Jézus Krisztustól.
Mivel egy adott élethelyzetből látunk és gondolkodunk az én egyik tipológiám a pályán belül és a pályán kívül. Egyházon belül és kívül. Még ezt is lebonthatjuk arra, hogy kinek mi a feladata az egyházban. Nagyon nehéz mit kezdenem a kibicekkel, akiknek semmi sem drága, és pályán kívülről kiabálnak be, hogy mit is kellene csinálni.
1981-ben „Menekülés a győzelembe” címmel készítettek el egy filmet. Sylvester Stallone, Michael Caine és Pelé is játszott benne. Ez egy Fábri film remake-je, „Két félidő a pokolban”. Egy valóban megtörtént eseményt dolgozott fel: „1942 nyarán Kijevben, a megszálló csapatok katonaválogatottjai és a főleg Dinamo Kijev-játékosokból álló szovjet hadifoglyok között lejátszott labdarúgó-mérkőzések utolsójaként, „halálmérkőzés” néven híresült el.” A vége nyilván az, hogy a német csapatot legyőzik az amúgy legyengült foglyokat és ezért a pályán kivégzik őket.
Ennek egyes részeit Budapesten, a BKV Előre focipályáján forgatták. Apám mesélte, mert ott dolgoztak a szomszédban, és munkaidőben és után sokat lógtak ott, és figyelték a forgatást a pálya széléről, vagy lelátókról. Amikor például Pelét a film forgatókönyve szerint felrúgták, majd ellene adtak büntetőt, és még sok ilyen igazságtalan jelenet felvételekor annyira beleélték magukat, hogy bekiabáltak és meg is akarták rohamozni a pályát, a bírót, a németeket játszó színészeket. Jobbak lettek volna, mint a pénzért felvett statiszták, ha ez lett volna a feladat.
Kívülről néha nem is tudjuk mi folyik a pályán, nem is értjük, és ezért nyilván a reakcióink is olyanok, amilyenek. A pályán belül sem egyszerű. Ott is félreérthetjük a feladatot.
Isten egyházában a pályán belül vagyunk. Nem rendezett jelenetben, nem forgatáson. Élesben. Nem babra megy a játék. A nagy Rendező szabályai érvényesek és forgatókönyve történik. Kész akarok lenni ennek elfogadására Isten kegyelmében való reménységben.
Nem tudok szentimentalizmus nélkül tekinteni erre a csöppet sem jelentéktelen Isteni beavatkozásra.
Na tessék ez egy újabb tipológia. Érzelmesen, pragmatikusan, naivan, okos istentiszteletként.