Rengetegszer emlegetik manapság a „tolerancia” szót, de sokszor bizony tartalom nélkül, számonkérve azt mindig másokon. Pedig a valódi emberi kapcsolatokhoz nem egy divatos kifejezésre, hanem egy kis odafigyelésre lenne szükségünk.
A következő eset múlt szombaton történt, amikor is ismét elindult az „éhező” tömeg a boltba. Ez persze azzal jár együtt, hogy hiába nagy a parkoló, mégis meg kell tenni egy-két tiszteletkört, mire letehetjük az autónkat. Én végül sikeresen találtam helyet, sőt már a vásárlást is letudtam. Beültem az autóba, járt a motor, kitettem az indexet. Épp tolattam volna kifelé, amikor a mellettem parkoló autó gazdája megérkezett. Komótosan nekiállt pakolni, miközben a két kisgyereke az én autóm mögött futkározott. Természetesen így nem lehetett biztonságosan kitolatni. No, ekkor „gazdagodtam” egy újabb példával a mindennapokban elvárt, de nem gyakorolt tolerancia, tiszteletlenség témakörében. Ahelyett, hogy a szülő akár egyetlen intéssel vagy szemkontaktussal jelezte volna, hogy „kérlek, várj egy pillanatot, amíg biztonságba helyezem a kicsiket”, teljesen levegőnek nézett. Egy ideig türelmesen vártam, de mivel semmi sem történt, egy kicsit megnyomtam a gázpedált, hátha a motorhangra felfigyel az apa, és a gyerekei után néz. Reménytelen próbálkozás volt. Nagy sokára befejeződött a pakolás, és az apa a gyerekekkel visszaindult az üzletbe. Menet közben még odaszólt nekem, számon kérte rajtam, hogy miért nem voltam toleránsabb, és még jó, hogy el nem ütöttem a gyerekeit. Majd elkezdte okítani a kicsiket, hogy bizony vannak ilyenek kiállhatatlan felnőttek is, mint én. Otthagytam szó nélkül, mert úgy láttam, hogy nincs értelme leállni olyan valakivel vitatkozni, aki csak a saját igazát látja, aki nem érzékeli, hogy más olvasat is létezik az övén kívül. Az embernek a szeme látásra, a füle hallásra, a szája pedig többek között a beszédre szolgál, de tudni kell, hogy mikor van értelme kinyitni vagy éppen becsukni.
Mindennapi életünket, emberi kapcsolatainkat és közösségi viszonyainkat nem ártana a kölcsönös tisztelet szűrőjén átengedve megtisztítani. Napjainkban a győzelem és a vereség kérdését is teljesen eltorzítja a tisztelet hiánya. Persze sokféle recept és elképzelés van a fejekben arra nézve, hogyan kellene együtt élnünk egy hazában, közösségeinkben különböző álláspontokkal. Joggal merül fel újra és újra a kérdés: Szükséges-e, megengedhető-e a másik fél megalázása? A bibliai aranyszabály világosan kimondja: „Amint szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük” (Lukács 6:31). És ki szereti azt, ha megalázzák, főleg ország-világ előtt?! A valódi nagyság és méltóság éppen abban mutatkozik meg, ha a győztes tisztelettel fordul a vesztes felé, ahelyett, hogy a porba tiporná. Az ellenfél sárba tiprása ugyanis nem erőt, hanem belső bizonytalanságot és kicsinyességet tükröz. Ha a tisztelet helyét átveszi a gőg és a bosszúvágy, mely pl. megalázásban is testet ölthet, akkor a társadalom alapvető szövete bomlik fel.
Ugyanakkor a tisztelet és az objektivitás megköveteli azt is, hogy a tényeket elismerjük. Ha például a politikai realitásokat nézzük, a mostani győztes párt sikere vitathatatlanul megsüvegelendő, szinte világbajnok teljesítmény. Az, hogy egy szervezet elenyészően kevés hivatalos taggal ekkora parlamenti többséget tudott szerezni, és 141 képviselőt bejuttatni az országgyűlésbe, egészen rendkívüli politikai bravúr. Független attól, hogy sikerült ezt elérni, a puszta számok és a végeredmény előtt meg kell emelni a kalapot – ahogy Kemény Dénes egy interjúban fogalmazta – a lényeg a kijelzőn van. Az azonban, hogy az új formáció mit fog kezdeni ezzel az óriási felhatalmazással, és milyen intézkedéseket hoz, még a jövő zenéje. Hatalmas lehetőség áll előttük, ami hatalmas felelősség is egyben. A jövővel kapcsolatban egyelőre a várakozó álláspont indokolt; meg kell adni az időt mindenkinek, az új kormánynak is, hogy a tetteik alapján ítélhessük meg őket.
A régi korok embereinek is megvoltak a maguk vitái, és az emberi természet nem sokat változott az évezredek során. Le kellene már vonni a tanulságot a történelemből, hogy ahelyett, hogy elhamarkodottan véleményezzük vagy elítéljük egymást, tisztelettel kellene a másikhoz hozzáállni, akármilyen erős vagy akármilyen gyenge az adott pillanatban, mert könnyen fordul a kocka. Ma azonban sajnos azt látjuk, hogy a tiszteletlenség a legmagasabb szintekre is beszivárog és szinte virtussá lett. Elég csak a közélet furcsa pillanataira gondolni, hogy válik a politikai kommunikációban elfogadottá a másik megalázása. Nincs kivétel a legmagasabb közjogi méltóságokat vagy a legszentebb könyvünket illetően sem, mindent le lehet eszközként rángatni a mindennapi csatározások sarába. Amikor a politikai üzenetváltások, fenyegetések világában véletlenül (?) előkerülő, rejtélyes bibliai aláhúzásokat, fel- vagy inkább ráolvasást használnak fel a másik lejáratására, az hűen mutatja, hogyan vész el mindennek a méltósága. A Szentírás ilyesfajta használata nem a hitről, hanem a tisztelet teljes hiányáról tanúskodik.
De egyáltalán szükségünk van-e a „tolerancia” szóra? No, nem eredeti jelentése szerint, ami a nehézségek, a szenvedés elviselését jelentette, hanem abban az értelemben, ahogy ma használjuk? Véleményem szerint ez a kifejezés teljesen felesleges és mesterkélt. A mai ember ismét feltalálta a spanyolviaszt, hogy egy divatos, kénye-kedve szerint kifacsart szóval szabályozzon emberi kapcsolatokat, és – nem utolsósorban – elmondhassa magáról, hogy megint milyen nagy dolgot alkotott. Hiszen kiválóan lehet vele érzékenyíteni, elítélni és skatulyázni. Bízom benne, hogy az emberek döntő többségének még mindig az a természetes, hogy vannak jó és rossz cselekedetek, amiket meg kell különböztetni egymástól. Ami rossz, az elítélendő, ami jó az követendő. Ennek mentén lehet közösségeket szervezni, megtartani, de ehhez nem egy modern kifejezés a kulcs.
A valódi útmutatást már rég megkaptuk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. (Abba most ne menjünk bele, hogy ez a legjobb szándékkal sem megy anélkül, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet.”) Ez a jézusi törvény összefoglalás eleve eldönti a kérdést. A Biblia nem is ismeri a „tolerancia” szót. Nincs is szükség rá ott, ahol van szeretet, türelem és tisztelet az emberekben. E három nélkül a hangzatos, modern szóhasználat csak üres hang, csupán egy szép ruha, amiben villoghatunk egymás előtt, de a szívünket valójában hidegen hagyja.