Az öregek mindig azt mondták, hogy csak kétféle ember létezik: az egyik keményen dolgozik, arca verejtékével kaparja össze a kis vagyonkáját, míg a másik azon töri magát, hogyan tudná megszerezni az első dolgait. Természetesen, mint minden nagy általánosítás, nem 100%-osan ad leírást minden helyzetre, de ez is olyan szabály, amit a kivételek erősítenek meg. Nem csak a tárgyainktól, vágyainktól tudnak megfosztani bennünket, hanem a belénk plántált álmoktól, elképzelésektől is, amikor kiderül, hogy ezek csupán illúziók. Sajnos ez is olyan, mint a legtöbb bűn: szemérmes és nincs gazdája. A bűnös mindig ki akarja vonni magát a felelősség alól.
A XVIII. század Amerikájában esett meg, hogy egy kisfiú a piaci forgatagban kihasználta, hogy a pék nem figyelt eléggé a portékájára. Egy óvatlan pillanatban a gyerek a kirakott cipók közül egyet a hóna alá vágott és elfutott vele. A rohanás azonban nem tartott sokáig, mert pont egy rendőrbe sikerült belebotlania, aki elkapta a kis tolvajt. Mint minden lopás elkövetőjére, így rá is bírósági eljárás várt. A bíró igen kemény és szigorú ember hírében állt, úgy ismerték, mint aki nem veszi félvállról a törvénysértést, sőt inkább keményen megbünteti azt. A bíró ítélete szerint a kisfiúnak 5 dollárt kellett fizetni büntetésképpen. Amennyiben nem tud fizetni, akkor 30 nap elzárás vár rá. Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. A kiszabott büntetés nem volt kevés pénz akkortájt, sok cipót adtak volna érte a pékségben. A fiúcskának azonban nem volt egy árva centje sem. Ekkor a bíró felállt és elővett egy ötdollárost a zsebéből és a következő mondatok kíséretében tette le a pulpitusra: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim, akik most itt vannak a teremben! Önök velem együtt mind hibásak abban, hogy egy ilyen kisfiúnak az ínség miatt kenyeret kellett lopnia. A bíró levette a fogasról a kalapját, beletette az ötösét, majd továbbadta, hogy ott lévők is adakozzanak a fiúcskának.”
Ez a történet jutott az eszembe, mikor a minap a szelektív szemétgyűjtőnél jártam. Tudom, hogy sokaknak sokféle véleménye van a szemétgyűjtés ilyen formájával kapcsolatban. Én magam jogkövető módon igyekeztem megválni a hulladéktól. Bár nekem is van külön véleményem a szemétgyűjtésről, de azt majd inkább máskor mondom el. Éppen pakoltam ki az autóból az összekészített és szétválogatott szemetet, amikor odakerekezett egy hetven pluszos nő. Hanyagul letámasztotta biciklijét, és már derékig benn is volt a konténerben, hogy kiszedje a neki értéket képviselő holmikat. Az öltözete és az egész kinézete azt tükrözte, hogy ő bizony nem hobbiból csinálja ezt, hanem a megélhetéséhez van rá szüksége.
Látva mindezt két lélek kezdett vitatkozni bennem. A jogkövető lélek azt mondta, hogy azok a holmik, amiket a konténerbe beraknak az emberek, a törvény szerint a hulladékot elszállító vállalkozás tulajdonát képezik. Ez nem véletlenül van így, hiszen a cég nemcsak az értékesíthető hulladékot viszi el, hanem a semmire nem jó szemetet is. Ennek ellenére a másik, az együttérző lélek azt diktálta, hogy felhívjam a szerencsétlen asszony figyelmét a konténer hátuljánál megbúvó vasfazékra, ha azt esetleg nem venné észre. Most vajon ezzel én is részese lettem egy lopásnak, vagy inkább egy rászoruló megsegítése ügyében tettem valamit? Lehet, hogy egyik sem igaz, mert a fazekat úgyis megtalálta volna a guberáló az én segítségem nélkül is?
Bár ott és akkor nem volt nálam semmilyen fémhulladék, amit odaadhattam volna neki, hogy egy kis pénzt csináljon belőle, de elhatároztam, hogy ezután, ha erre járok, mindig fogok vinni magammal olyan dolgot egy szatyorban, aminek hasznát veheti, és a kuka sarkához fogom tenni, hogy biztosan észrevegye. Már a gondolattól is mindjárt kicsit jobban éreztem magam, mert jól esik az ember léleknek, ha valamiben segíteni tud egy rászorulónak.
