Egyszer Ravasz László püspök úgy írta le és mondta el a beszédét, hogy ma arról fogok beszélni nektek, ami nincs, a milói Vénusz karjáról.
Igazából a méloszi Aphrodité görög szobor, amit a rómaiak Vénusszal azonosítottak. Kr. e. 2. században készítette egy szobrász, és a mai napig híres mű, európai szépségideál a maga torzó voltában is. Titokzatos a szobor eredete, története. Viszont ismert szobor, és sokakat foglalkoztat, hogy mi történt a karjával, hogyan tört le. Erre rengeteg variációt találtak ki. PL. a megtalálásakor görög rablók ki akarták rabolni a megtalálókat és letörték a karját. De lehet, hogy nem is volt karja, mert a szobrász eredetileg ilyennek alkotta meg.
Egy biztos, hogy arról nagyon sokat beszélnek, ami nincs.
Egy életmód tanácsadó írását olvastam nemrég. Azt mesélte el, hogy az emberek nagy része életének a 35-40%-ban a múlttal törődik, egy másik 35-40%-al a jövőben van. Alig 20-30 %-át tölti a jelenben. Nincs benne a jelenvaló világban. Az adatok helyességét sem tudom igazolni, sem azt, hogy egyáltalán ez mérhető lenne. De az mindenképpen érdekes, hogy van valami, ami jelenvaló, látható, átélhető és van ami már eltűnt, emlék, vagy majd lesz és még terv, vagy vágy. Sokat beszélünk arról, ami már nincs és ami még nincs.
Ugyanakkor a múlt és a jövő is szerves része a jelennek. A jelen a múltból eredezteti magát. Nem lehet elválasztani attól. Mert a mostani állapothoz vezetett. A jelen a jövőt alakítja. Azt is mondhatom, hogy a remélt jövő is alakítja a jelent. Vagy az a jövő is alakítja a jelent, amitől esetleg félünk.
A torzó a művészettörténetben jelenthet megcsonkított, vagy megcsonkult szobrot, vagy éppen szándékosan csonkának készített szobrot. Átvitt értelemben meg minden olyan alkotás, mű, írás, életpálya, amely félbemarad és nem jut el a teljességig, tehát befejezetlen marad. Egy jó példa erre. Az ember tragédiája Madách művet 1940-ben erősen meghúzták, és úgy adták ki. 4141 sorból csak 3048 sor maradt. „tehát az eredeti szöveget kerek szám 1100 sorral megcsonkítja. … Hogy a sajtó alá rendezőt a szöveg megállapításában, sorok megtartásában és sorok elhagyásában milyen szempont vezette, inkább sejtjük, mint tudjuk. Valószínűen valamelyik szabadtéri előadásnak a súgó-könyvét nyomtatta le, nem törődve azzal, hogy amit szabad, illetőleg szükséges a színpadnak megtenni, azt nem szabad és nem lehet a nyomdának elkövetnie.” /Kardos Albert. IRODALOMTÖRTÉNET A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI TÁRSASÁG FOLYÓIRATA. MEGINDÍTOTTA PINTÉR JENŐ SZERKESZTI ALSZEGH Y ZSOLT BP. 1940/
Van egy „igazi torzónk” a Krisztus test, az egyház. Aminek van múltja, jelene és jövendője. Mindig csodálkozva nézem azokat, akik csak a jelenben szemlélik az egyházat, mert akkor valóban torzó. Nemrégiben egy írás jelent meg, de a húsvét miatt nem volt időm foglalkozni vele. A Református Egyház vétkeit, hibáit, hiányait, mulasztásait, a hatalommal, politikával való helytelen kapcsolatát, vagy elzárkózását sorolja fel. Hellyel közzel egyet is értek vele. A választás időpontját jelölte meg, amikor el kell számolnia az egyháznak mindazzal, amit tett, nem tett vagy éppen ahogy kinéz. Én egy kicsit szigorúbb vagyok ebben. Minket nem a választás számoltat el, hanem naponként kell Isten elé állnunk. Ettől inkább reszketek, mint a politikai csűr-csavartól. Nem a jelen torz egyházára tekintek, hanem a teljességben lévő Krisztus-testre. Bár sok dolog van, amit nem ismerek, de tudom, hogy az bizony nem torzó, mert Isten maga egészíti ki.
Több, mint egy hete egy szolgatársam segítségével bútort vettem és szállítottuk. Kiderül, hogy református lelkészek vagyunk. Csak rátekeredett az elkövetkező választás témára. Nem derült ki, hogy milyen véleménnyel van. Cinikusan, vagy aggódva is kérdezhette, hogy mi lesz a választások után? Mi lenne? Mondtam, hogy dolgozunk tovább, végezzük hűséggel, tisztességgel azt, amit Isten ránk bízott. Ez független a választások eredményétől.
A mai napig kapok útmutatókat, ajánlásokat, revolverezést, zsarolást, hogy miképpen kell az egyháznak döntenie a világi, politikai, gazdasági kérdésekben. Álmélkodom, hogy a lelkészek, egyházi emberek, egyháztagok világi meghatározó szerepekbe kívánnak lépni a jelenben. Vagy éppen valamiféle rezignáltságba menekülnének a feltörekvő új hatalomtól, vagy a régi hatalom hatalmat megtartani akaró indulatától. Ha csak ez a jelen létezik számunkra, csak ezt gondoljuk rendező erőnek, ha csak ennek akarunk megfelelni, akkor bajban vagyunk és valóban torzó, torz az egyház.
Mert nem torzó az egyház egészében. Az egyház csak akkor torzó, ha Isten nélkül hontalan. Ha Jézus Krisztus nélkül hitetlen és megváltás nélküli. Ha csak a jelenben gondolkodik és nincs látása a jövőre, amely magával ragadja, és nem látja a múltját, igen, a bűnre is gondolnia kell, amit vétett, amelyet el kell engednie, és azt, ami jó volt, akik jók voltak, azért hálát kell adnia. Sőt, arra támaszkodhat is.
Pál apostol: „Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok tagja van, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó tagjai nagyon is szükségesek, és amelyeket a test kevésbé nemes tagjainak tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélküliek, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: a becseseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. 1 Kor. 12
Itt az ideje az egész egyházat látni. Ne arról beszéljünk, ami nincs, hanem legyünk azzá, ami egésszé teszi.