Mindig zavart a törzsi gondolkodás, bármilyen formában is jelent az meg. Nemzeti túltudat, egyházi egyedül-üdvözültség-érzés, fehér felsőbbrendűség, férfisovinizmus – ez nekem mind egyre megy, és gyanús. Nekem is megvannak a törzseim: fehér, európai, magyar, református, heteroszexuális férfi vagyok, de igyekszem tudatosan nem ezektől vakon vezéreltetve élni.
Persze megértem e jelenség okait. Van valami megnyugtató a törzsi gondolkodásban: leveszi az ember válláról a kritikus gondolkodás és az ítéletalkotás fáradságát. Nem kell minden ügyet külön megvizsgálni, nem kell tényeket mérlegelni, és főként nem kell arra a kellemetlen következtetésre jutni, hogy annak lehet igaza, akit egyébként tiszta szívből gyűlölünk. Elég megnézni, hogy ki mondta. Ha a mi emberünk hazudik, azt ugyanúgy nem vesszük észre, mint a nyilvános szellentést – még ha érezzük is; ha azonban az ellenfél téved, lelepleződött annak teljes erkölcsi romlottsága. Ha a mieink tüntetnek, a nép felemeli szavát, ha a másik oldal vonul utcára, rendbontó csőcselék fenyegeti a békés rendet. Ha a törzsünk győzött, akkor itt az idő jakobinus tempóra váltani, és megszorongatni a vesztes törzs tagjait.
Hadd hozzak egy törzsömön kívüli példát. Tamás Gáspár Miklós, néhány éve elhunyt filozófus valóban sokat írt erről a gondolati világról. 1999-ben megjelent kétkötetes gyűjteménye a Törzsi fogalmak címet kapta, benne többek között A nemzeti érzés erkölcsi lényege, valamint az Etnarchia és etnoanarchizmus című tanulmánnyal. TGM gondolata persze nem olyan faék egyszerűségű, mint hogy a nacionalizmus rossz, a nemzetek pedig fölöslegesek. Inkább azt a veszedelmes átmenetet vizsgálta, amelyben a saját közösségünkhöz fűződő érzelem lassan kiszorítja az egyetemes erkölcsi mércét. A nemzeti érzést ezért szerinte nem megszüntetni, hanem erkölcsi ítélőerővel ellenőrizni és folyamatosan tisztítani kell. Amikor azonban már nem azért tartunk valamit igaznak vagy helyesnek, mert megáll az igazság és a jog mérlegén, hanem azért, mert „a miénk”, akkor a lojalitásból bálvány, a közösségből törzs lesz.
Az egyházi közélet – a finoman szólva – nem igazán rajongott TGM-ért. Sokak számára már a következetes baloldalisága elegendő ok volt arra, hogy ne is kelljen odafigyelni arra, amit mond. Pedig érdemes, – mint ahogy gyakran más szempontból is érdemes törzseink kerítésein kinézni. Nem azért, mert mindenben igaza lett volna, vagy mert mindig ugyanazt gondolta egész életében. Éppen ellenkezőleg: sokat változott, vitatkozott másokkal és korábbi önmagával is. De hiteles ember volt, elképesztő műveltséggel és komoly belső lángolással, és aki képes volt bocsánatot kérni, ha rájött, hogy nem volt igaza. A szegénységről szóló, a YouTube-on is elérhető esszéjét évente megnézem, mert egyszerű szavakkal a szegénység lényegét mélységében ragadja meg. Ő sem gyűjtött vagyont, egyszerűen élt és öltözködött, a megjelenése láthatóan kevéssé foglalkoztatta, SZTK-s szemüvegkeretei pedig pofon ütötték a közízlést. Az ember azonban idővel rájön, hogy az ízléstelen szemüvegkeret nem olyan erkölcsi hiba, mint a gondosan ápolt külső mögé rejtett gonoszság vagy közöny.
Az etnoanarchizmusnak nevezett jelenségben TGM azt látta meg, hogy a csoport már nem is elveket képvisel, hanem önmagát. Minden általános norma gyanús, mert kívülről jön, minden egyetemes mérce idegen beavatkozás, a törvény pedig végül nem más, mint a csoportérdek szépen feldíszített változata. Későbbi posztfasizmus-fogalmában ugyanez az egyetemes állampolgárság leépüléseként jelenik meg: a társadalom ismét különbséget kezd tenni teljes jogú emberek és csupán megtűrt kívülállók között. Régebben legalább vitatkoztunk arról, mi igazságos, ma sokszor csak azt kérdezzük: ki tette? A mi oldalunk? Akkor szükséges volt. A másik? Akkor megbocsáthatatlan. Így szűnik meg a politika elvek vitája lenni, és válik szurkolótáborrá, ahol a saját játékos kezezése legfeljebb ügyes helyezkedés, az ellenfélé viszont bizonyíték arra, hogy az egész bajnokságot ellenünk csalták el.
A szociálpszichológia régóta tudja, milyen kevés kell ehhez. Egy 2015-ös amerikai kutatásban a demokrata és republikánus résztvevők nagyjából négyötöde a vele azonos pártállású diáknak ítélte volna az ösztöndíjat, sőt az ellenoldal jobb tanulmányi eredménye sem nagyon törte át a párthűség falát. Nem politikai programokról döntöttek, hanem egy fiatal továbbtanulásáról. A törzs tehát jön utánunk, velünk jön a munkába, beül velünk a templomba, a családi ebédhez, még a betegágy mellé is.
A huszonegyedik század gépesítette ezt az ősi ösztönt. A közösségi oldalak naponta megmutatják, melyik táborhoz tartozunk, kit kell szeretnünk, kire kell röhögő emojikkal reagálni, és kinél tilos észrevennünk akár egy értelmes mondatot is. Nem más véleményen vagyunk, hanem más erkölcsi fajhoz soroljuk egymást. Az ellenfél nem téved, hanem gonosz; nem rosszul lát valamit, hanem eleve képtelen a tisztességre. Innen már csak egy lépés, hogy vele beszélni is árulás legyen. Így ássuk egyre mélyebbre az árkokat, majd büszkén panaszkodunk, hogy a túloldal milyen messze került. Így ismétlődnek meg a politikában a tisztogató bosszúállások, szárnyalások és bukások.
A törzsi gondolkodás természetesen a teológiában is meg-megjelenik. A „magyarok Istene” költői fordulatként része a kulturális emlékezetünknek, dogmatikai állításként azonban egyértelműen pogány gondolat. Isten nem valamely nép egyedüli védelmezője, akit ünnepi alkalmakkor fel lehet kérni a nemzeti önigazolásra. A világ egyetlen teremtő okát egyetlen nép sem sajátíthatja ki, mert nem Isten tartozik hozzánk, hanem mi tartozunk hozzá.
Az Ószövetségben Izráel kiválasztása nem indok a törzsi felsőbbrendűségre. Ábrahám ígérete eleve minden nemzetség áldását szolgálja, a próféták pedig nem azért szólalnak meg, hogy biztosítsák a népet: Isten a mi oldalunkon áll, tehát nyugodtan csinálhatunk, amit akarunk. Ámósz könyvében éppen a kiválasztottságból következik a számonkérés: „Csak titeket választottalak magamnak a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket”. A bibliai próféta nem a törzs udvari bértollnok publicistája, hanem az, aki a saját népének is meri azt mondani, hogy nincs igaza.
Az Újszövetség ezt az egyetemes távlatot végképp kinyitja. Isten úgy szerette a világot; Krisztusról azt valljuk, hogy a világ Üdvözítője; benne nincs többé zsidó és görög, nincs Isten előtt értékbeli különbség ember és ember között. Pünkösdkor nem tűnnek el a nyelvek és a népek, de egyszerre csak megértik egymást. A kereszténység tehát nem híg világpolgárságot követel, és nem tiltja meg, hogy szeressük a hazánkat, a nyelvünket, a kultúránkat. Azt tiltja meg, hogy mindezt Isten fölé emeljük, vagy Isten szeretetéből kitessékeljük azokat, akiknek más az anyanyelvük, a bőrszínük, az útlevelük, a pártpreferenciájuk vagy nemi identitásuk. Jézus Krisztus nem egyetlen civilizáció helyi istensége, hanem az egész teremtett világ Ura és Megváltója.
Ez azért sem mellékes teológiai finomság, mert a legsúlyosabb gondjaink makacsul nem tisztelik az országhatárokat. A szén-dioxid a Föld teljes légkörében gyarapszik, az aszály nem áll meg a határnál, a háború vagy a klímaválság menekültjei nem tűnnek el attól, hogy nem akarjuk látni őket, és a mértéktelen fogyasztás sem lesz erkölcsösebb attól, hogy a hozzá szükséges nyersanyagot más földrészről hozzuk, a füstöt pedig más ország egére bízzuk. A klímaváltozás, a migráció, a javak igazságosabb elosztása és a fogyasztás csökkentése csak nemzetközi együttműködéssel kezelhető. A törzsi logika viszont versenyez, a törzsi isten pedig vért iszik. Minden kompromisszumot vereségnek, minden közös teherviselést kifosztásnak, minden önkorlátozást behódolásnak nevez. A profit lehet globális, a felelősség azonban hirtelen mindig nemzeti hatáskörbe kerül.
A törzsi gondolkodásból nem úgy lehet kilépni, hogy közösség nélküli emberekké válunk. Szükségünk van családra, hazára, egyházra, nyelvre és hagyományra. De az a közösség, amely csak önmagát képes igazolni, előbb-utóbb önmagát is elveszíti. Az igazi hűség nem azt jelenti, hogy a mieinknek akkor is igazuk van, amikor nincs, hanem hogy éppen nekik merjük először megmondani az igazat. Talán ez lehetne az egyház egyik legfontosabb közéleti szolgálata is: igazat mondani magunkról, és emlékeztetni minden zászlóvivőt, hogy mindannyian Isten ítélete és kegyelme alatt állunk. Isten ugyanis nem tiszás és nem fideszes; nem magyar, nem román, nem orosz és nem amerikai. Ő nem a miénk. Mi vagyunk az övéi.
TGM esszéje a szegénységről – hitelesen rossz felbontásban:
A kép Banksy: Egy szíriai migráns fia című graffitije – Antal Kinga ajánlása