Mint férjem korábban megírta, a kíváncsiság elvitt bennünket moziba, az ElkXrtuk című filmre. Írásában ő utalt a film előéletére, némileg tartalmára, tanulságára, én most inkább az utóélete felől közelítenék hozzá. Nemrég egy cég elnöke jelezte felháborodását a film egyik karaktere, bizonyos Endre kapcsán. Szerinte hitelrontás történt a filmben személyét és közvéleménykutató cégét illetően, és talán még perrel is fenyegetőzött.
Mi történt valójában? Ez az alkotás nem dokumentumfilm, hanem játékfilm, noha egy adott, valós időszakot idéz fel. A híres-hírhedt egykori miniszterelnök korabeli felvételeken, híradós bevágásokon tűnik fel benne. Ezek a bejátszások valódiak (mindannyian láthattuk őket anno 2006-ban), a helyszínek is eredetiek, de a film összes többi részének a valóságtartalmáról lehet és kell is vitatkozni. De mondanivalójáról, és annak igazságtartalmáról talán még inkább. Összességében szerintem nézhető és elgondolkodtató film látott napvilágot.
Most mégis inkább a film utóéletére koncentrálnék. Miért is háborodik fel valaki egy filmbeli karakter kapcsán? Miért nem tetszett neki az egyik, nem éppen etikusan viselkedő figura? Attól, hogy nem tetszik nekem sem a Hófehérke gonosz mostohája, még nem emelek szót ellene. Tudom úgy szemlélni, hogy ő is a mese része. Már ha nem én vagyok maga a gonosz mostoha. Miért gondolta valaki, látva a filmet, hogy neki bármi köze is van a filmbéli karakterhez? Csak nem azért, mert magára ismert? Csak nem azért, mert magára ismerve nem tetszett, amit látott?
Ha irányomba elindul egy általános leszúrás – mondjuk egy levelezőlistán –, és én tudom azt, hogy lehetőségeim, képességeim és meglévő szakmai kompetenciáim szerint a lehető legjobban elvégeztem a saját feladatomat, akkor lepereg rólam az egész, mert tudom, hogy nem nekem, nem rólam szól, hanem bizonyára valaki másnak/másoknak a listáról. Ha viszont az elevenemre tapintanak rá, nem megy ilyen könnyen a lepergetés. Ha mégis valahogy betalált a filmbéli figura valakinek, akkor tényleg fájdalmas lehet a szembesülés, a tükörbe nézés.
Ha valami betalál, ha nem tiszta a lelkiismeret, akkor 3 dolgot lehet tenni:
- A legegyenesebb dolog lenne felvállalni a felelősséget, levonni a konzekvenciákat, és sürgősen elindulni a változtatás, a bocsánatkérés, a jóvátétel útján. A keresztyén életben egy ilyen út állomásait nevezik bűnbánatnak, bűnvallásnak, bocsánatkérésnek és bűnbocsánat nyerésnek. Ez az út a megtérés útja.
- A legkifizetődőbb lehetőségnek azonban az tűnik a nem keresztyén ember számára, ha csendben meglapul, és megvárja, míg elül a vihar. Minden csoda 3 napig szokott tartani, majd elfelejtik ezt is. Úgy kell tenni, mintha semmi sem történt volna. Csak idegekkel kell bírni, hogy semmi se árulkodjon a belül halmozódó feszültségről. Aztán szerencsés esetben minden mehet tovább. Legalábbis egy darabig. Ha van még hely a szőnyeg alatt.
- És persze meg lehet próbálni támadásba lendülni. Letakarni vagy hitelteleníteni azt a bizonyos rossz képet mutató tükröt, és lehetőség szerint össze is törni azt. Közben kikérni az aljas gyanúsítgatásokat, és saját vétkeinkkel másokat vádolni meg. Mert a legjobb védekezés a támadás. Csak attól, hogy a tükröt sikerül elhomályosítani vagy esetleg összetörni, a valóság még megmarad, nem változik.
Ez az alaphelyzet annyira ismerős. Annyiszor került már sor ilyen és hasonló játszmákra, amikor a tükör Isten valamelyik prófétája vagy Isten törvénye volt. Sokszor volt tükör Jézus személye, szava, valamelyik régi vagy mostani tanítványának kiállása is. De tükör en bloc az egész Szentírás vagy a hitvalló keresztyénség is. Mert az életről, az élőknek, nekünk szóltak/szólnak ma is a jobbítás szándékával, felmutatva az isteni nézőpont tiszta fényében valós képmásunkat. Szerte a világon, de szűkebb környezetünkben is előfordul, hogy ma sem viselik el sokan például: a Szentírás szavait, mert az Igében megláthatjuk önmagunkat, és nem mindig tetszik a kép, mely elénk tárul. Nem tetszik a bűnös jelző, a megváltásra, Krisztusra szorultság képe. Nem tetszik a megtérésre hívó szó. Sajnos az esetek többségében a reakció a csendes sunnyogás vagy az erőteljes támadás. De ezek közül egyik sem vezet elégedettséghez, boldogsághoz, főleg nem lelki békéhez. A nyugodt, örömteli tükörbe nézés akkor lehetséges, ha egyre jobban előjön az az istenarc belőlünk, melyről Reményi Sándor így ír:
„Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.”
