Hiszek Benne. Néha beijedek, de aztán mondom magamnak, hogy hé, nem vagy egyedül. Jön velem mindenhova. Elképesztően gyorsan válaszol, vagy cselekszik néha. Néha pedig nem értem, mit akar. De bandukolok mellette. Olykor hatalmas erőt ad, és döbbenetes csodákat tesz, – csak ámulok. Máskor megállít és várakozásra int. Ez egy másik világ.
Az elmeorvos szerint vallásos téveszme. Az elmeorvos szerint az az egészséges, aki csak a szemmel láthatót látja, és a füllel hallhatót hallja. Aki ennél többet, az valószínűleg skizofrén. Skizofrén volt tehát Noé, Ábrahám, Jákób, József, Mózes, Józsué, az összes próféta, az apostolok mind, Jézussal az élen… Vagy mégsem?
A felvilágosodás óta rendesen rányomja bélyegét a materializmus talaján álló tudományok tekintélye a hit megtapasztalásaira. Ha egyáltalán hiszel saját magadon kívül valami másban, illik normális hívőnek lenni. Olyannak, akinek nincsenek abnormális tapasztalatai. Azaz olyannak, akinek nincsenek Istennel való megélései. Ugyebár. Ha vannak, senki sem fog komolyan venni. Az ember szinte megrémül, ha valami mégis beszivárog odaátról.
Gyönyörű példa erre, mikor a nagy bajban zokogva kéri az imádságot, és amikor Isten csodát tesz az életében, mondjuk hip-hop meggyógyul, akkor ahelyett, hogy teleujjonganá a világot, mindent elkövet, hogy reális magyarázatot találjon a történtekre. Mert a fene se akar nemnormális lenni! Kapizsgálod? Kivesszük az élő Istent a hitből, hogy normalizáljuk a hitet.
De persze nem direkt, tudatosan, csak úgy, ahogy észrevétlenül alkalmazkodunk az elvárásokhoz. Annak a világnak az elvárásaihoz, amelyik nem akarja az Istent. Mert a világ fejedelme egy Isten nélküli világot akar, benne, csak úgy mutatóban, egy Isten nélküli egyházzal. De méginkább anélkül. Erről persze nem beszélünk, és én se beszéljek már ilyen blődségeket!
Csak még egyetlen kérdés: ha alkalmazkodunk az elváráshoz, akkor mi marad? Egy elvont, élettelen Isten-fogalom, akiről lehet beszélni, vitázni, akit lehet minősíteni, akiről simán ki lehet mondani, hogy végeredményben nincs is, vagy éppen halott, de legalábbis divatja múlt. Hm. Nem túl vonzó. Nem túl erős. Jerikót tutira nem lehet bevenni vele. Tudod, Jerikó volt az a város, amit Isten népe úgy foglalt el, hogy kitartóan körbe-körbe járt a falai körül. Aztán leomlottak a falak, ők meg bementek. Isten mondta nekik, hogy így csinálják.
Én biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan az éppen aktuális Jerikója, aminek a falaihoz érve azt érzi, hogy na, ezt inkább hagyjuk, ez nem fog menni, ezt a várost nem veszem be, ez marad azé, akié eddig volt. De Isten szeret honfoglalózni. Szereti visszavenni azt, ami az övé. Hogy odaadja az övéinek! A te Jerikódat neked!
Bármi lehet Jerikó. Egy függőségből való szabadulás, egy kapcsolat, egy munka, egy régóta dédelgetett terv, vagy csak egy szintlépés, hogy tudjál jobban bánni a pénzeddel, az időddel, és az energiáddal. A hatalmas Isten, az élő Isten, a mindenható Isten előtt leomlanak Jerikó falai. De ha csak egy, a világ normái szerint normalizált, kedvünkre satnyított isten-féleségünk van, akkor hallod, nagyon egyedül maradunk ott, a falak előtt. Pedig a miénk lehetne, ami odabent van.
