Manapság nagy divat lett a túrázás. Jó kiszabadulni a városi betondzsungelből és friss levegővel teleszívni szmoghoz szokott tüdőnket. Jó kilépni a hétköznapok monotóniájából és érezni, élvezni mindazt, amit a Teremtő bőkezűsége nyújt számunkra. Persze az embereknek többféle elképzelése van a túrázással kapcsolatban is. Vannak, akik a mozgás öröme és egészségük megőrzése miatt veszik elő a bakancsot. Mások le akarják győzni saját magukat, folyvást feszegetik teljesítőképességük határait, még messzebbre, még gyorsabban vagy még feljebb szeretnének eljutni. Vannak, akik legalább egy kis időre a sokféle zavaró tényezőt szeretnék kizárni az életükből és rendezni akarják a gondolataikat. Megint mások egy zarándoklat során tisztábban és világosabban szeretnének látni, és rendezni akarják a kapcsolatukat a Teremtővel. De vannak olyanok is, akiknek nem célbajutás (hogy „A” pontból „B” pontba eljussanak), hanem az „úton levés” a lényeg. (Ez is egy nézőpont még akkor is, ha én nem igazán értem ezt a hozzáállást.) Szerintem egy jó túrát alaposan meg kell tervezni és meg kell próbálni felkészülni a várható, előttünk álló kihívásokra. De megnyugodhatunk, nem fogunk unatkozni, mert így is bőven lesznek váratlan fordulatok, előre nem látható dolgok utunk során.
Akkor húzzunk csak gyorsan bakancsot, mert indul a túra!
Először könnyű dolguk van, mert nem mi vagyunk a túravezetők, és nem nekünk kell kiválasztani az útirányt. Sőt amikor sűrűsödik az aljnövényzet, az utat sem nekünk kell megtisztítani bozótvágó késsel, csupán a kitaposott csapást kell követni. Többször is átéljük, hogy a vezetőink döntéseit, amikor igyekeznek kikerülni az előttünk álló akadályokat, többnyire csak később értjük meg. Az adott pillanatban a mi fejünkben ezek többnyire felesleges lépésnek, túlzott óvatosságnak tűnnek, sőt egyenesen energiapazarlásnak.
Aztán szép fokozatosan megerősödünk, a kezünk már elbírja a macsétát, elsajátítjuk használatát. Szinte észre se vesszük a váltást, de egyre többször már nekünk kell vágni az utat, mert az idő halad és a vezetőink már nem bírják úgy, mint régen. Lassan ránk kerül a sor abban is, hogy útvonalat válasszunk először csak magunknak, később pedig már a ránk bízottaknak is, és felelősséget vállaljunk a döntéseinkért. Nagyon jó érzés feljutni az emelkedőn a hegy tetejére, mert onnan körbe nézve minden olyan világos és egyszerű. De nem lehet a végtelenségig a hegygerincen folytatni az utat, le is kell jönni onnan. Jézus tanítványainak is ott kellett hagyni a megdicsőülés hegyét, bármilyen jól is érezték magukat odafenn, ahol különleges élményben volt részük.
Nem mindegy az sem, hogy milyen tervekkel vágunk neki az ereszkedésnek, hiszen mindig van választásunk. Onnan fentről jól látjuk a tájat és a lehetséges utakat is. Alapvetően két lehetőség van: egy a rövidebb opció, aminek a részleteit erdő takarja, és egy hosszabb, lankásabb, átláthatóbb lehetőség is. A cél mindkét esetben ugyanaz, de a döntés rajtunk áll, hogy a gyorsabb vagy a lassabb verziót választjuk-e. A lankásabb terepen viszonylag könnyen és gyorsan lehet haladni, viszont a megteendő nagyobb távolság miatt az út mégis hosszabb ideig tart. A gyorsabbnak tűnő erdei úton azonban mindig van valamilyen váratlan akadály: egy szikla, gyökerek, egy vízmosás stb. Ezen az úton sokszor zárul be a fejünk felett a lombkorona, így könnyen megesik, hogy a napot sem látjuk. Pár nem várt fordulat és kitérő után pedig könnyen el is veszíthetjük a helyes irányt. A fejünkből ugyanis elillan az erdő teljességének a képe, és csak fák vesznek körül innen is és onnan is, minden irányból az egyre inkább beszűkülő tudatállapotban. Közben nem is haladunk előre, csak a köreinket rójuk rendületlen, és egyre nagyobb lesz az elkeseredésünk az újabb és újabb kudarc miatt. Nem látjuk a fáktól az erdőt, és már fogalmunk sincs, hogy merre is kellene haladni. Sokszor a rövid út lesz a hosszabb és gyötrelmesebb. Mit lehet tenni, ha mégis egy ilyenen találjuk magunkat? Első lépésként le kell ülni, meg kell nyugodni, mert ez a legfontosabb. Majd keresni kell olyan fixpontot, amihez tudunk igazodni.
Mi, hívő emberek könnyebb helyzetben vagyunk a túrázás során, hiszen van „térképünk”, a fenti világosságból származó útmutatásunk minden élethelyzetre. Csupán fel kell lapozni a Bibliát és minden általunk katasztrofálisnak vélt helyzettel kapcsolatban van benne intés, figyelmeztetés, van benne használható jó tanács és nem utolsósorban megoldás is. Manapság mindenki baja, gusztusa és kegyessége szerint más-más könyvben keresi a gyógyírt saját problémájára. Részemről csak ajánlani tudom mindenkinek a Biblián belül a Példabeszédek könyvét. De hozzáteszem, hogy mindig és mindenhol imádkozhatunk is, mert az Isten bármilyen helyzetben megszólítható.
Ugye rájöttünk már, hogy tulajdonképpen mindannyian egy nem akármilyen túrán veszünk részt, amit a hétköznapokban életnek hívnak. Az elejét ismerjük, a végességéről is tudunk, bár ezt a földi véget Jézusnak köszönhetően mégis nagy reménység övezi. Már csak egy kérdés maradt: Hol is tartunk épp most ezen az úton? Nem is olyan egyszerű a válasz erre a kérdésre, de megpróbálok némi támpontot adni. Ha csak a holnapot látod, és még mindig csak azt figyeled a lábad elé nézve, hogy hova is kellene lépni, akkor még eléggé az elején vagy az útnak. Ha már tovább látsz az orrodnál és tudod, hogy mi miután következik, akkor elértél az utad közepére. Ha élesebbek lesznek számodra a múlt történései, mint a jelen lépései, akkor egyre közelebb vagy az utad végéhez. Ne feledd, ez azzal is jár, hogy lassan eljön a számadás ideje, vállalni kell a felelősséget a megtett útért, a túra során meghozott minden döntésért. És szembe kell nézni azzal is, hogy vajon teljesen egyedül fogod-e elvégezni az elszámolást Isten színe előtt, vagy bízhatsz abban, hogy Jézus is ott lesz veled.
