Van valami különös abban, ahogyan az egymást követő nemzedékek tekintenek egymásra. A fiatalok gyakran úgy néznek az idősebbekre, mintha ők egy letűnt világ kövületei lennének. „Ti ezt már nem értitek. Ez már egy másik világ. Mások a szabályok, más a technika, másképpen gondolkodunk, másképpen élünk.” És ebben természetesen van is igazság.
A világ valóban változik. Ami tegnap még elképzelhetetlen volt, ma már természetes; ami az egyik generációnak újdonság, az a következőnek magától értetődő. Az idősebbek viszont rendszerint mosolyognak ezen. Ők ugyanis úgy érzik, hogy bár a csomagolás átalakult, maga a tartalom nem sokat változott. „Ezt már láttuk” – mondják. „Lehet, hogy másképpen, lehet, hogy más körülmények között, de láttunk már ilyet.” És talán mindkét oldalnak igaza van, mert tényleg változik a világ.
De vajon mennyire változik az ember? Ha egy kicsit távolabbról nézzük az emberi életet, hasonlóságokat fedezhetünk fel a nemzedékek élete között. A gyerek megszületik, megtanul járni és beszélni, aztán bekerül egy közösségbe. Iskolába jár, tanul, barátokat keres, próbál beilleszkedni, sikereket ér el, és közben megtapasztalja a kudarcokat is. Felnő, társat keres, családot alapít, gyereket nevel, igyekszik megtalálni a helyét a munka világában. Szeretne elérni valamit, valami maradandót létrehozni, és közben vágyik arra, hogy szeressék. Aztán egyszer csak – szinte észre sem veszi –, és már ő lesz az idősebb. És jön egy újabb nemzedék, amely ugyanazokat a kérdéseket teszi fel – csak más szavakkal, más eszközökkel és más környezetben.
Talán az az egyik legnagyobb emberi tévedésünk, hogy minden nemzedék hajlamos azt hinni, hogy ő valami egészen rendkívülit él át, közben csak a spanyolviaszt találta fel. Úgy véli, hogy amit ő gondol a világról, az egészen új, hogy ami előtte volt, az elavult, hibás vagy értelmetlen. Azt gondolja, hogy az előttük járók nem értették a világot, ő viszont végre megfejtette. Minden ifjú generáció abban az indokolatlan magabiztosságban él, hogy a zsebében van a bölcsek köve.
Csakhogy ha egy kicsit távolabbról nézzük az egészet, rá kell döbbennünk, hogy ugyanazt a zászlót nézzük. Ugyanaz a szél fújja, miközben – nézőponttól függően is – valóban hol erre, hol arra lobog. Van, aki mögötte áll, és onnan nézi, van, aki vele szemben. Van, aki büszkén kapaszkodik belé, más pedig éppen ellene fordul. És mindegyik azt gondolja, hogy ő látja jól. Pedig lehet, hogy csak a másik oldalról nézi ugyanazt.
A szél azonban ugyanaz a szél. És a zászló is ugyanaz marad: az emberi élet nagy kérdései: a szeretet, a család, a biztonság, a szabadság, a munka, a siker és a kudarc, a magány és a közösség, a gyermekek, az öregedés. És persze az a bizonyos kérdés, amely előbb-utóbb mindenkit utolér: mi értelme volt az egésznek? A körülmények átalakulnak, a technika fejlődik, a szavaink cserélődnek. Változnak a ruháink, az eszközeink, a szokásaink és a díszletek, amelyek között élünk. De az ember valahogy mégis ugyanazokat a csomagokat cipeli magával.
Van még valami, amit talán érdemes észrevenni. A zászló alatt ott éldegél egy apró hernyó. Egészen biztos benne, hogy egyszer lepke lesz belőle. Ott mászik, teszi a dolgát, és rendületlenül hiszi, hogy az az ő természet adta küldetése, hogy előbb-utóbb szárnyai nőjenek, felemelkedjen, és fentről egészen másként lássa majd a világot. De hogy ez tényleg így is lesz, azt most még nem tudhatja, mert egyelőre csak egy hernyó. Lehet, hogy valóban lepke lesz belőle, de az is lehet, hogy jön egy madár, felkapja, és hazaviszi a fiókáinak vacsorára.
Talán valahogy így vagyunk mi is a saját korunkkal, a saját igazságainkkal és a magabiztosságunkkal. Mindannyian azt hisszük, hogy értjük a széljárást és látjuk a zászlót, valójában pedig valamennyien csak mászunk alatta. Szeretjük elfelejteni, hogy teremtményként az idő alá vagyunk vetve. Mi csak a végtelen töredékét fogjuk fel, a magunk részleges látásával próbáljuk megmagyarázni a világot, és gyakran azt hisszük, a mi saját generációnk a mindenség közepe. „Most tükör által homályosan látunk” – figyelmeztet Pál apostol, és ez a homályosság sokszor elhiteti velünk, hogy a mi rész-igazságunk a teljes valóság.
Pedig egyedül az Istené a teljesség. Ő az Alfa és az Ómega, aki felette áll az idő múlásának, és akinél ott van a mindentudás. Ő már akkor látta az életünket és a nemzedékek láncolatát, amikor még egyetlen nap sem volt meg belőlük, ahogyan a zsoltáros írja: „Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál.” Ami számunkra generációs szakadék és a világ ijesztő változása, az Neki egyetlen, átfogó szeretet-terv.
A kérdés így nem az, hogy melyik nemzedék látja jól a világot. Hanem az, hogy el tudjuk-e fogadni a saját végességünket a Mindenható végtelenségével szemben. Képesek vagyunk-e letenni a gőgöt, hogy mi fejtettük meg a létezést, és rábízni magunkat Arra, aki egyként látja a múltat, a jelent és a jövőt? Mert lehet, hogy a világ minden nemzedék számára új, de a lényeg az, hogy az ember nem maradt magára benne: az Idő Ura, a mi szerető Istenünk vezet minket, ahogyan mutatta az utat eleinknek is, generációról generációra.