A népszerű sztáredző hihetetlen sikereket ért el, amelyik csapattal dolgozott, mindegyik bajnok lett. Szimpatikus ember, biztos családi háttér, profi kommunikáció – és hihetetlen taktikai tudás, a játékosok is tűzbe mentek volna érte. Aztán egyszercsak valaki borított, leleplezte az edzőt, a nőügyeket, az ezzel kapcsolatos hazugságokat, a képmutatást, hogy hogyan segítettek neki eltussolni.
A híres színész mást mutatott, mint a legtöbben, semmi dekadencia, a gazdagság mellett is visszafogott élet, feleség, gyerekek, szerénység, példaadás. Hihetetlen népszerűség két irányban is – a színészetben is sikerek, emellett a hagyományos családi értékek szószólója. Aztán valaki fényképekkel együtt feltette az internetre, hogy kettős életet él, titkos kapcsolatok, rejtett ház a légyottoknak. Egy példakép tört össze, kiderült, hogy amit láttunk az csak a felszín volt és hazugság.
Amiket az előbb leírtam, kitalált esetek vagy talán pontosabb, ha azt mondom, a fikció valós elemekből lett összerakva. Sokszor történt már, sajnos, hasonló. Az elmúlt héten nyugodtan mondhatjuk, hogy megrengette a keresztény világot, hogy egy népszerű dicsőítő énekesről derült ki, hogy felesége mellett viszonyai voltak, házas nőkkel. A dolgot egy népszerű és olvasott protestáns pásztor a blogján írta meg.
Magáról az ügyről nem akarok írni, a cikkből kiderül az is, hogy miért nem, de csak a tisztázás végett előre le akarom szögezni, hogy amit az énekes tett, védhetetlen. Ezzel együtt nekem a kirobbantó poszt is vet fel kérdéseket. De nem erről akarok most írni, hanem másról. Rólunk, akik olvastuk, megdöbbentünk, osztottuk, csóváltuk a fejünket és véleményeztük.
Megdöbbentő volt látni, hogy futott végig a hullám az interneten a különböző keresztény fórumokon, hányan osztották meg a leleplező bejegyzést, hányan ragadtak billentyűzetet. Megdöbbentő volt látni, hogy ugyanaz történik közöttünk, ami egyébként a világban, ha mondjuk egy sportolóról vagy celebritásról derül ki hasonló. Nem volt különbség, ugyanazt láttam.
Én magam is egyből osztottam, bár csak zárt körben, pár barátomnak. De aztán, ahogy mondják ezt, vasárnap tényleg felrobbant az internet evangéliumi fele. Persze, kegyesebben, bibliásabban, de ugyanúgy. És ez engem – függetlenül attól, ami történt – megdöbbentett. Ugyanúgy csámcsogunk, amikor egy ismert, híres ember szobra dől össze.
Észre sem vettük, de már egy ideje meglett a mi saját „celeb-kultúránk”, protestáns, újprotestáns és katolikus oldalon is. (Nagy Károly Zsolt írt erről bővebben az eset kapcsán, nagyon jó cikk, érdemes elolvasni: Az egyházi celebritáskultúra fonákja ) Évtizedek óta lappang úgy, hogy közben ostorozzuk a világot az emberek bálványozása miatt, közben megvannak a sztárprédikátoraink, sztárplébánosaink, keresztény művészek, véleményvezérek, bloggerek, akiket – észre sem vesszük – bálványozunk. Ugyanúgy, mint saját korunk fiai, az egyházon kívül. Megvannak a sztárjaink, jelen esetben az elbukott énekes, de más összefüggésben a hírt megíró blogger is (még ha ő maga erről nem is biztos, hogy tehet).
És ugyanúgy csámcsogunk. Pszichológusok leírták már, miért van az, hogy a nagy bálványok bukásánál olyan nagy a káröröm, hogy a kisember miért örül annak, amikor egy privilegizált hírességről derül ki, hogy esendő, amikor szétfoszlik a média-generálta mítosz. Hogy nem is jobb a „nagy ember”, sőt rosszabb. Kicsiben(?) ugyanezt láttam most közöttünk is. Egy bálvány lehullt. És mindenki egy pillanat alatt kimondta az ítéletet. És osztották sokan, sokfelé, sokkal nagyobb arányban, mint a teológiai írásokat, lelkiségi posztokat. Ugyanazok a reflexek, ugyanúgy. Bennem is. Ezzel foglalkozni kell. És megtanulni másnak lenni. Itt is. Mert ez így nem jó, ebből nem lesz gyógyulás.
Az említett énekes viszonylag gyorsan kitett egy nyilatkozatot, hogy igaz a hír, bevallja, bocsánatot kér, visszavonul, rendezni akarja a dolgot. A véleményem az, hogy például itt elkezdhetjük megmutatni azt, hogy mi mások vagyunk, mint saját online társadalmunk. Szerintem itt vége az ügynek. Ezért sem akarok erről írni. Innentől ez azokra tartozik, akiket érint – ő maga, a családja, a gyülekezete, a többi család, akik érintve voltak, na és persze Istenre. Nincs tovább miről beszélnünk. Nincs min csámcsogni. Nekünk, a képernyő előtt nem dolgunk ezt méregetni, véleményezni. Ez innentől nem a mi ügyünk, még ha a rajongóknak ez fáj (én magam nem voltam az), az érthető, de ez nem a mi ügyünk. Amit tudunk, valóban, az az imádság.
Hiszen nem vagyunk tökéletesek mi sem, még akkor sem, ha ezen a területen makulátlan bizonyítványt tudunk felmutatni. Kegyelemre szorultak vagyunk. És bármikor bukhatunk. Persze, tanulság lehet. És fordulhatunk saját portánk felé, úgy egyénileg, mint közösségileg. És imádkozhatunk egymásért, hogy ne történjen ilyen.
Még valami. Az ügy megmutatta azt is, hogy mennyire jelen van az eltussolás kultúrája a keresztény közösségekben. Hogy a lényeg az, ki ne derüljön. Ezzel lenne dolgunk nekünk is, reformátusoknak. Tanulni, hogyan lehet másképp. De ez már egy másik cikk témája, valaki talán meg is írja.
Az Úr legyen hozzánk kegyelmes.