Nem tudom, ki hogy van vele, magamon azt veszem észre, hogy néha úgy feszülnek meg a lelki izmaim, mintha megremegne alattam a föld.
Látszólag nem történik semmi különös. Ugyanúgy végzem a munkámat a hajléktalanszállón, készülök a gyülekezeti nyári táborokra, rendezgetem magamban a vasárnapi istentiszteletre szánt üzenetet, írom a blogbejegyzést, gondozom a kertet, intézem a hétköznapi dolgaimat. Csak néha eláraszt az az érzés, hogy valami nyugtalanító, visszafordíthatatlan módon változik meg körülöttünk.
És talán nem is a körülmények változnak annyira, csak én figyelek fel jobban az értékeink törékenységére. Arra, hogy a béke, a jólét, a biztonság egyáltalán nem magától értetődő. Mint ahogy azok az erkölcsi alapok sem maguktól értetődők, amelyekre építeni szeretnénk az életünket.
Ilyenkor különös dolgokon kapom magam. Tervezni kezdek. Számolni. Elkezdek előrefelé menekülni. Megpróbálom végiggondolni, hogy mi lesz, ha ez történik, és mi lesz, ha az. Mintha felkészülhetnék az egyik vagy a másik forgatókönyvre.
És azt hiszem, hogy ez önmagában véve nagyon is érthető. Nyilván szeretném, ha működne, aminek működnie kell, ha lenne valamennyi biztonság körülöttem. Nemcsak magam miatt, hanem azok miatt is, akik iránt valamilyen módon felelősséggel tartozom.
Mégis azt veszem észre, hogy van egy pont, ahol a felelősség és a felesleges aggódás már nagyon hasonlítanak egymásra. És ezt a pontot nem mindig könnyű észrevenni. A szorongás ritkán érkezik úgy, hogy illedelmesen megáll az ajtó előtt és bekopogtat. Sokszor inkább tanácsadónak öltözik. Azt mondja: csak légy előrelátóbb. Csak készülj fel jobban. Csak gondold végig még egyszer. És közben észrevétlenül egyre több helyet foglal el bennünk.
Nemrég azon gondolkodtam, hogy Jézus milyen egyszerűen fogalmazott: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Máté 6:33.)
Ezt az igét valószínűleg százszor idéztem már életemben, és talán ezerszer is hallottam.
Most mégis máshogy szól hozzám.
Mert nem azt kérdezem magamtól, hogy hiszem-e. Hiszem. Hanem azt, hogy valóban ez van-e az első helyen. Vagy néha észrevétlenül elétolakszik valami más. A biztonságra és a kiszámíthatóságra való igény és az a vágy, hogy kézben tartsam a dolgokat.
Pedig ha őszinte akarok lenni, az életem legfontosabb eseményei soha nem azért sikerültek jól, mert kézben tudtam tartani őket.
Talán azért olyan nehéz ez a tanulás, mert az ember szeretné egyszer s mindenkorra rábízni magát Istenre, aztán békében élni tovább. Jó lenne így. De nálam sajnos ez nem így működik.
Inkább úgy tűnik, hogy újra és újra vissza kell tennem az Ő kezébe azt, amit újra és újra ki akarok majd venni onnan. Újra és újra meg kell hallanom, amit már mondott ezerszer, hogy „keressétek először az Isten országát és az ő igazságát”. És elfogadni, hogy az összes többi mind-mind ráadás. Olyankor is, amikor néha az ember komoly magnitúdókat érez a lába alatt.