Hó és fagy nem tesz jót az aszfaltnak. A kötések engednek, gödrökben kerekek nyekkennek. Előbukkan az út gyengesége, a kátyú a tökéletlenség jelképe.
Hófehér fedte jellemünk könnyen kikezdhető. Annyi fagy… bármi fagy, fagyocska, hűvös lehelet előhozza kátyúinkat.
Mert kátyúsak vagyunk, az indulat, a düh, a kapzsiság, a harag, a gonoszság, a hazudozás, az istenkáromlás, minden ártó töredezettségünk ott lapul a fedőréteg alatt, és a legkisebb külső hatásra felszínre buggyan. Nemcsak a köz-tér szó/szélcsatornájában, hanem a személyes kapcsolatainkban, másokkal és magunkkal is. Reccsennek az élet futóművei, sérülnek a lélek abroncsai. Kerülgetjük a kátyúkat, egymást, ütközünk, szitkozódunk… Ilyen a mi utunk. Kátyús út a pokolba.
Hiába toldozzuk-foltozzuk. Elegyengethetjük pillanatokra, de hamar enged a kötés, a lényegen mit sem segít, rossz az alap. Legyen gyanús, ha tartós megoldást kínálnak, mert valójában javíthatatlan, menthetetlen.
Jézus sem kátyúzást ígér. Nem a folyton kilyukadó utunk karbantartója. Őnála minden lehetséges, de a toldozgatás helyett inkább maradandóbb megoldást, új utat ígér, a tökéletes utat: „Én vagyok az út…”
Az egyetlen megoldás ez. Elhagyni a saját javíthatatlan utat az örökre megjavított, megigazított útért. Itt nem kell kátyúkat kerülgetni, lehet magabiztosabban haladni, lehet bátran nézelődni. Az út tökéletessége persze nem a mi tökéletességünk, de makulátlansága a mi hézagjainkat is kipótolja, a mások úthibáitól is elterel. Ennek az útnak „következménye” az utazóra nézve, hogy egyre inkább elhagyja a rossz út szokásait, és terelések és útzárak nélkül haladhat a biztos megérkezésig, a mennyei hazába.
