Azt hiszem, a várakozás legnehezebb hetébe fordulunk. Már-már görcsösen szeretnénk készen állni a harangszóra, az ünnepi köszöntőre: Immánuel! Velünk az Isten! Bennünk ez nagyon erős vágy, mégis valahogy nehezen érkezünk meg. Talán lépésenként követtük a szavaink súlyát, a megszokottnál is fontosabbá vált a társadalmi szolidaritás, az étkezésünkre és az alvásunkra is nagyobb hangsúlyt fektettünk. Most, hogy hamarosan vége, annyi mindent akarunk még…aztán még és még.
Olyanok vagyunk, mint az a sok pár, aki úgy kezdi a közös életet, hogy majd ha lesz ház, új vagy felújított, lesz autó, valamennyi tartalék a bankszámlán, jöhet a gyerek is. Addig viszont a születés gondolatát is abortálják. Ha nem is tudatosan, de ezt mintázzuk. Majd ha kész a karácsonyi menü, ki van takarítva a ház, megbeszéltük, hogy melyik nap kihez látogatunk el, be vannak csomagolva az ajándékok, „jöhet a gyerek” is. Jézust is hagyjuk megszületni egy kicsit.
Hogy ne csak egy kicsit szülessen meg bennünk a megváltás öröme, és be is tudjuk fogadni úgy, hogy valódi változások történjenek az életünkben és kapcsolatainkban, Pál apostol szavait szeretném a fennmaradó időre a fókuszba helyezni. „Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett és emberként élt” (Fil. 2;7.) Emberi mivoltunk alapállapota tehát az, amire általában legkevésbé törekszünk: a szolgálat. De úgy tűnik, ahhoz, hogy mi magunk is emberként éljünk, meg kell tanulnunk, mit jelent az, hogy megüresítjük önmagunkat. A kenózis egy olyan teológiai fogalom, mely egy szóban mondja el a krisztusi engedelmességet és alázatot. Jézus nem szűnt meg Isten lenni azzal, hogy emberi alakban megszületett, de nem kívánt másképp emberré lenni, csakis a szolgáló szeretet útján. Nem önérvényesítő celebként jött, még kevésbé mondhatjuk rá, hogy nárcisztikus jegyeket mutat. Egyszerűen és egyszerre hitelesen testesítette meg Istent és az embert, akit Isten a maga képére teremtett.
Naiv gondolat volna, ha azt hinnénk, hogy ha tökéletesre csiszoljuk magunkban a szeretet és jóság képességét, megistenülhetünk. Ellenben nem üres ábrándkép, hogy ha önzésünkről lemondunk és mi is gyakoroljuk az alázatot és Isten iránti engedelmességet, olyan közösségekként élhetnénk, melyekre Isten eleve elrendelt bennünket. Az adventi várakozás utolsó lépése, a negyedik legyen a szolgálaté. Törekedj rá, hogy adj magadból időt, figyelmet, törődést! Ne vegyél el többet, mint amire valóban szükséged van! Hagyj teret az éhségnek! Hagyj teret az ürességnek és az alázatnak! Értékeld, hogy szükséget szenvedhetsz, még ha művi úton is, mert ez tanít elfogadni a melléd lépő Messiást.
Jézus nem a tökéletesség jutalma, de a törékeny ember megváltója.
