Minden évben elérkezik az a nap, amikor eszembe jut Nils Holgersson. November első igazán hűvös, ködös napjain egyszer csak felhangzik a magasból a vadlibák jellegzetes gágogása és bennem azonnal felidéződik Kákalaki Akka alakja, ahogy bölcsen vezeti csapatát a vándorlásban.
Selma Lagerlöf a múlt század elején írta meg igen tanulságos meséjét a lusta és állatokkal gonoszkodó kisfiúról, akit büntetésből elvarázsolt egy törpe, s aki aztán a házilúd Márton hátán csatlakozott a vadlibákhoz és tanult jóságot, bátorságot, felelősséget, szóval emberséget a velük töltött idő és kalandok során.
A könyvből a 80-as években készült rajzfilmsorozat, amely aztán igen népszerű lett hazánkban is. Az etológia és ornitológia terén is sokat lehetett belőle tanulni – bár a könyv eredetileg Svédország földrajzát volt hivatott okítani – de leginkább erkölcsi értékeket adott át általa a hívő evangélikus írónő.
Utánakerestem kicsit és kiderült a számomra, hogy Magyarországon 10 különböző vadlúd fajjal is találkozhatunk a vonulásukkor, bár ebből a leggyakoribb a nyári és a vetési lúd és a nagy lilik. Ez utóbbi volt Nils baráti társasága is.
Ezek a madarak tavasszal északi költőhelyeikre vándorolnak, Skandinávia, Szibéria, Izland és Grönland tundráira, szinte lakatlan vidékekre, ahol annyira sem ember, sem más ragadozó állat nem vadászik rájuk, viszont élelmet bőven találnak. Kikelnek a fiókák és hamar megerősödnek, hogy aztán a rövid nyár után már szüleikkel indulhassanak el délre, például a Kárpát-medence felé, egy akár 7000 km-es, közel 4 hónapon át tartó útra is.
Ha Nils Holgerssonok nem is vagyunk, mégis sokat tanulhatunk a vadludaktól mi is. Amit olvastam róluk, főleg a közösségi működés tekintetében volt példaadó. Leginkább az, ahogy repülnek. Ez az iszonyat nagy táv, feladat talán nem is lenne teljesíthető másképp – csak együtt és így.
Legfeltűnőbb, hogy V alakban szállnak. Ennek aerodinamikai okai vannak. A madarak úgy helyezkednek repülés közben, hogy szárnyuk belső része az előttük haladó madár által keltett felhajtó zónában legyen. Az energiatakarékos üzemmód kulcsa az az örvény, ami repülés közben a szárnyak hegyénél alakul ki, és amely csőszerűen hátranyúlik. Ez az örvény felhajtóerőt eredményez. Ahhoz, hogy ezt a felhajtóerőt kihasználják, a szárnycsapások megfelelő összehangolása is szükséges. Így lehetséges, hogy 71%-kal (!!!) hosszabb távolságot tudnak megtenni ugyanannyi energiával, mintha csak egyetlen pár repülne!
Az élen haladótól ez sokkal nagyobb erőfeszítést kíván. Ezért meg lehet figyelni, hogy folyamatosan cserélődik a vezető madár, ha elfárad, más veszi át a helyét. És lehet, hogy az éppen nem a legkorosabb, legtekintélyesebb, a többiek mégis egyként követik.
És nem némán repülnek, nem csak vizuálisan tartják a kapcsolatot, hanem folyamatosan gágognak. A hátsók így biztatják az elsőket, egyben jelezve, hogy még ők is bírják az iramot, vagy a leszakadók, hogy lassítani kellene. Semmi sem fontosabb, mint hogy együtt maradjanak…
A szakemberek kapcsolattartó hangnak nevezik ezt a kommunikációt, aminek a vadlibák számára életbevágóan fontos szerepe van, így rossz látási viszonyok közt is mindig tudják, hol van a faj- és csapattársuk. Mintha folyton azt kiabálnák: Te hol vagy? Én itt vagyok! Te hol vagy? Én itt vagyok!
Emberi közösségben ez: rivalizálás nélküli összefogás, közös teherhordozás, feladatok bölcs megosztása és felvállalása, kölcsönös tisztelet, önzetlenség és bizalom, egymás biztatása, bátorítása, egyáltalán, az egymásrautaltság felismerése és a közösség támogató erejének megélése.
A vadludak alkotójukhoz hű teremtettségükben, Istentől kapott ösztöneikben meg tudják ezt valósítani és ebből élni – egyedek és fajok. Milyen jó lenne ezt a csodát – akár gyülekezetenként – nekünk is Lélek adta engedelmességben megélni, egymásnak adni-kapni! Micsoda erőforrás, micsoda táv(lat)os út lehetne a miénk is…
Vadlibák a közösségről
