Kötelező vízóracsere miatt autóztam oda. Miután végeztek a munkások, bementem a házba. Egy viszonylag nagy, polgári ház, a falait befutotta a vadszőlő, belül pedig az idő eszi. Csak a csukott spaletták résein át szűrődött be fény. Nem volt üres, halott volt. Porlepte, omladozó, pókszőtte tetem. A családunk nehéz levegőjű, tragikus történetének manifesztuma.
Itt voltam gyerek. Együtt a többiekkel. Nagyanyám volt az utolsó élő bástya. Nagyanyám következetesen a jelenben élt, nem siratta a múltat. Néha beszélt róla. Tőle tudok a dolgokról.
Nagyapám jegyző volt Csilizradványban. Ott született apám. Onnan kellett hazamenekülniük a háború vége felé a somogyi házba. A dédszüleim építették a házat. A téeszesítés előtt nagygazdák voltak. Nagyapám pedig az ő tanult fiuk. Politizált is egy kicsit. Amennyire lehetett. Óvatosan. ’56-ban például az akkor tizenhét éves, forradalmár apámat a fülénél fogva vitték haza Kaposvárról. Elég volt amúgy is, ami elérte őket, nem akartak még többet kapni.
Apám a sorkatonai szolgálatát töltötte Fehérváron, a Nagysándor József laktanyában, ami persze nem arról kapta a nevét, hogy nagyapám a Nagy Sándor József névre hallgatott. De sírt, amikor erről mesélt. Sokszor elmesélte. Mintha ott ragadt volna abban a pillanatban, amelyben nem lehetett jelen.
Amikor a nagypapa egy éjjel felriadva azt hitte, hogy megint jöttek érte, szívrohamot kapott és meghalt. Alig múlt ötven. Magas, erős ember volt. Futballkapus – ezt még kihagytam.
Azt hitte, hogy megint jöttek, mert amúgy sokszor jöttek érte. Bőrkabátosok. Beültették az autójukba, és kivitték a temetőbe. Futnia kellett az autó előtt, miközben fegyvert fogtak rá, és azt ordították neki: „Tagadd meg az Istent, kulák!”
Nem tudom, kik voltak, azt se, hogy kik jelentettek nekik. Soha nem jutott eszembe, hogy meg kéne tudni. Isten kezében vagyunk. Ők is és mi is. Mi a megsebzett történetünkkel, ők azzal, amivel egyszer majd el kell számolniuk.
Tegnap én is beírtam pár nevet az ügynökkeresőbe. Főleg a családtagjaimra voltam kíváncsi. Nincs találat. Örülök neki.
De nem bánom, hogy ez így láthatóvá vált. Az olyan láthatatlan áldozatok miatt, mint amilyen például a nagyapám volt. Meg tulajdonképpen az apám, és általa én is, aki a családom romjai fölött állva gondolom végig ezeket.
Transzgenerációs trauma – így mondják.
Azt hiszem, hogy az igazság elhallgatása nem segíti a megbocsátás folyamatát. És az igazság feltárása nem akadályozza meg az embert abban, hogy irgalmas legyen. Nem az igazság kimondása veszélyezteti a keresztény békességet, hanem az, ha az igazsághoz való viszonyunkat a félelem, a gyűlölet vagy az önigazolás határozza meg.
A feltáruló igazság odaáll azok oldalára, akiknek el kellett szenvedniük az igazságtalanságot és a kegyetlenséget. Bizonyos mértékben visszaadja a történetüket. Nekem nem kell, hogy több történjen ennél.
„Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – így szól az Úr.” (Róm 12,19)
Már csak azért is, mert a teljes igazságot egyedül Ő tudja.
Előttünk pedig itt van az élet, a befutandó pálya, a feladat és a cél. Ez a mi dolgunk.
Nekem például az, hogy miközben Isten országát keresem, rábízzak minden mást, és higgyem, hogy ráadásként meg is kapom. Azt is, hogy mit kezdjek azzal a vadszőlővel befutott házzal, ami az emlékeimet őrzi.