Vannak, akik szeretik az autópályát. Sok indoka van ennek, leginkább az, hogy lehet tempósan haladni, 130 km/h a felső sebességhatár (bár erre a 160-nal száguldók fittyet hánynak) és nincsenek lakott területek, kereszteződések és lámpák, szóval biztosított pályán lehet menni.
Vannak, akik – köztük én is – inkább választják a sima közutakat, mert a pálya monoton-unalmas, könnyebben bealszik az ember, emitt meg lehet nézelődni, kisebb sebességű a forgalom ezért eleve kevésbé veszélyes.
A sztrádára voksolók szerint ez éppen ellenkezőleg igaz, az autópálya biztonságosabb, és valóban sok időt lehet nyerni rajta, 200 km távolságon már akár egy órát is. Nem vitatkozom. Hiszen alapvetően minden a közlekedéskultúrán múlik, vagyis ön- és közveszélyes hülyék (vagy csak nemtörődöm lazák) mindenütt lehetnek, bárhol rejthet az (élet)út halálos csapdát.
A látás- és útviszonyoknak megfelelően kiválasztott sebesség és a hozzá mérten elegendő követési távolság sokat számít. Valamint a figyelem és a türelem… A simán egymás fenekében száguldás, vagy mikor a gyorsakat a még gyorsabbak villogtatva nyomják le, igazából konstans orosz rulett, mert nincs az a szuper sofőr és hiperszuper jármű, ami egy előtte satufékezőre biztonsággal meg tud így állni.
A hétvégén brutális tömegkarambol történt az M1-es autópályán – bizonyára sokan olvastuk a hírt, láttuk a borzasztó képeket, videókat. A 26-os kilométerkőnél, Herceghalom közelében összesen 5 kamion és 37 személyautó ütközött, utóbbi közül 19 jármű kiégett. A hatalmas balesetben 39 személy, köztük 10 gyermek sérült meg. A rendőrség később azt közölte, hogy az egyik kiégett autóroncs alatt egy holttestet találtak, az áldozat egy 44 éves férfi.
Nem volt köd, sem hóvihar, csak az útnak azon a szakaszán egy széles sávban az erős szél átfújta a port, és a látótávolság szinte eltűnt. Az egyik kamion fedélzeti kamerája által készített videón látszik, ahogy hirtelen felbukkan ez az átláthatatlan porköd, és hopp, már ott is van a többi jármű. Akkor már „csak” kilencvennel rontott bele a feltorlódott, álló kocsisorba – egy kamion…
Lehet beszélni arról, hogy hogyan kellene vezetni, meg arról is, hogy a pályakezelőségnek figyelmeztetnie kellett volna a közlekedőket, mert a porátfújás akkor már tartott egy ideje. De az életben mindig lehet olyasmi, ami hirtelen csap le, váratlanul, mikor épp azt gondoljuk, hogy szépen haladunk. (Hogy itt most csak egyetlen ember halt meg, kész csoda a szakemberek szerint is…)
Nem csak autópályán járhatunk így. Valaki ötven éves, szépen haladgat az életében, figyel az étrendjére, sokat mozog, nem dorbézol, dolgozik és gyűjtöget, kicsinyenként félrerakosgat, tervezi a jövőt. Aztán egyszer csak ezen a „pályán” átfúj a halál pora és egy pillanat alatt elviszi. Így halt meg másfél hete a testvérem. Váratlan, tervezetlen, előreláthatatlan.
És ez bizony benne van a pakliban, mert ilyen az élet. Sokféleképp meg lehet próbálni bebiztosítani magunkat, óvatosan élni, körültekintőnek, egészségtudatosnak, stresszkerülőnek lenni (jó, ha valakinek megadatik rá a lehetőség), mégis bármikor elragadhat a halál szele, mert nem tartjuk kezünkben az életünket.
És nem mondhatjuk, hogy ezentúl nem ülünk autóba, nem megyünk fel a pályára, vagy épp nem „élünk”. Útonjárók vagyunk. És a jövőt, a jövőnket, akárcsak a holnapunkat vagy a következő pillanatunkat sem ismerve, valamelyest mind „vakon száguldók”. Úgyhogy nem marad más, mint a remény és a bizalom. Vagyis a hit.
Hosszabb útra induláskor csak magamban, vagy néha hangosan kimondom: Az Úr legyen velünk! Nem varázsigének szánom, hogy akkor most már semmi baj nem lehet. Inkább amolyan odabízás ez. Hogy igen, vigyázzon ránk, oltalmazzon minket, de ha másképp végez felőlünk, akkor is maradjunk az Ő kezében. Ez nem a jövőt írja át, hanem az útonjáró lelkünket.
A vakság a jövőre nézve megmarad, mert azt nem ismeri senki. Porátfújás, baleset, szívinfarktus, bármi megtörténhet. De gyógyulhat a vakság arra a Valakire nézve, aki ott van velünk, mindig, mindenben, simán odaérésben, vagy bajból kimenekülésben, vagy a halál magányos pillanatában is. És ez nekem elég. Mert nincsen másom. De ez a reményem, bizalmam, hitem megvan. Enélkül elindulni, sem élni nem tudnék…
