„Oda és azért,
amiről úgy tudom: nincs,
de érzem, hogy van.” Fodor Ákos VAKREPÜLÉS
A vakrepülés kifejezés azt jelenti, hogy a repülőt vezető pilóta a köd, sötétség, idegen terep vagy egyéb látási anomáliák miatt nem tud támaszkodni a látására, és kizárólag a különböző helymeghatározó műszereket, rádiót, földi irányítást tudja igénybe venni. Bíznia kell és el kell fogadnia azokat, saját észlelésének korlátoltsága miatt.
Ugyanakkor ezt a kifejezést szoktuk használni tudományban, teológiában, a földön autót vezetve nagy ködben, háborús helyzetben, akár politikában, bárhol, bármikor, amint nincs rálátásunk az előttünk állókra. Nem vagyunk biztosak abban, ami ránk vár. Nem vagyunk biztosak az eredményben, arra, ami ránk vár, meg hogy hova jutunk, ha egyáltalán jutunk valahova és odaérünk – egyáltalán.
Autóval megyünk az esős koraesti időben, pocsolyák között. Ilyenkor a szembejövő fénysugara, vagy a teherautó által a szélvédőre felvert víz úgy el tud vakítani, hogy vakon vezetünk hosszúnak érzett másodpercekig.
A hétköznapi példáinkból is látjuk, hogy vannak idők, cselekmények, amelyek nem állnak az irányításunk alatt. Nincs hatalmunk felettük.
Egy orvossal beszélgettem az allergiáról, asztmáról. A gyógyszeres kezelésről. Arról, hogy aki ettől szenved, azt most így tudjuk kezelni. Mindenféle kezelés is van, de van gyógyszeres is. Az folyamatos. Mi van akkor, ha olyan társadalmi helyzet alakul ki, hogy nem lesz gyógyszer, holott tudjuk, hogy szükséges. Azt mondja, hogy erre most nem gondolunk. Minden napnak megvan a maga baja. Teljesen jézusi volt, nem véletlen, mert hívő a doktornő.
„Láthatatlan Látvány – Válogatás vak fotográfusok képeiből” – Ezzel a címmel egy érdekes képzőművészeti projektről olvastam. „A Sight Unseen (Láthatatlan Látvány) című kiállítást – mely a vak fotográfusok első nagy múzeumi kiállítása volt – először 2009. május 2. és augusztus 29. között az UCR/Kaliforniai Fotográfiai Múzeumban rendezték meg, és azóta már Oroszországtól Mexikóig a világ számos országában láthatták az érdeklődők. A kiállítás a legkiválóbb vak fotográfusokat mutatja be, azokat, akik a látás természetével kapcsolatos elképzeléseket tanulmányozzák. Régi gondolat, hogy a jó művészet nem a szem, hanem az elme műve.”
Ezek az emberek, akiknek nem áll a rendelkezésükre az a látásmód, ami a látásban egész ember számára, mégis valamilyen módon észlelik a körülöttük lévő világot. A maguk módján, nem a képességeikhez illeszkedő eszközzel, mégis odafordulnak az általuk így elérhető környezet felé. Mondhatjuk-e, hogy nem a képességeikhez illő az eszköz? Csak nálunk csúszik szét a kép, mert mi hozzászoktunk egy bizonyos észleléshez, eszközrendszerhez és ehhez társítottuk a látásmódot. Pedig a vakok, gyengénlátók is használhatnak olyan eszközt, amit vakrepülésben használnak. Nem a szemükre támaszkodva készítenek fényképeket. Az érzékeikre mint szaglás, tapintás, hallás, támaszkodva képesek képet alkotni a körülöttük lévő térről, időről, formákról. Egészen lenyűgöző, ahogy érzéseik megjelennek képekben. Nyilván úgy, hogy ők nem tudják a látás előfeltételezésével komponálni a képeiket. Más rend van a fejükben, lelkükben. Ez bizony „látás”.
Kierkegaard azt mondja, hogy „a hit éppen ott kezdődik, ahol a gondolkodás megszűnik”. Ebből jött az a megállapítás is, hogy a hit az egy nagy ugrás az ismeretlenbe, végtelenbe. Ezalatt nem azt érti, hogy a hit fatalista, nem gondolkozik, nem tervez, nincs jövőképe, nem alapoz a tapasztalatokra és a megszerzett tudásra. Hanem arra, hogy felismeri, hogy most az eddigi tapasztalatok, tudás, logisztika, gondolkodás az előtte álló életszakaszra nem érvényes, nem tudja modellezni, nem tudja tervezni, irányítani, végső soron nincs a kezében. Végtelen számú megoldása vagy kimenetele lehet az előtte álló életszakasznak.
Ha az előttünk álló utat nem tudjuk feltérképezni az eszközeinkkel, nem észleljük, akkor mondhatjuk, hogy vakrepülésben vagyunk. Ilyen pillanatokban csak a cél biztos, ahová jutni akarunk. Ha azt mondom, hogy van mennyország, akkor az a vakrepülésben pont jó cél.