A hétvégén többeknek is ünnepeltük a születésnapját a nagycsaládban, és – ahogy ilyenkor mindig – a nagymamánál jött össze a társaság. Sok a felnőtt gyermek, még több az unoka, nem is férünk el, csak az udvaron a nagy fenyő alatt.
Ott a tűzrakóhely, szép időben hamar fellobban a láng, többnyire a háromlábú fémtárcsa ül rá a tetejére, azon sülnek a pácolt hússzeletek. Körben le lehet ülni műanyag kerti asztalokhoz, kempingszékekre, farönkökre, a tányér elfér az ölben is. Ki-ki hoz salátát, kenyeret, innivalót…
Most már egész későn sötétedik, egy ilyen nyáriasan meleg április estén sokáig kint lehet maradni. Beszélgetni jelen ügyes-bajos dolgokról, sztorizgatni és nagyokat nevetni, és felidézni azt/azokat is, akik már nincsenek közöttünk.
Amikor már leszáll az est, a kicsik téblábolnak, csendesedve játszanak a tűz körül, a nagyok pedig ugyancsak halkulva mondják a szót, és csendesedik indulat, gondolat, emlékezés. Mélyül a sötét, és míg valaki időnként hasábot dob a tűzre, mélyül a mindenkit körbeölelő láthatatlan kötelék, a szeretetközösség. A tábortűz körül…
Persze emlékszem én fiatalabb koromból ennél sokkal hangosabb és harsányan vidámabb tüzekre is táborozásokból, tréfálkozással, gitározással és vég nélküli nagy éneklésekkel. Akkor tanultam meg azt is, hogyan kell jól tábortüzet rakni, hogy könnyen gyulladjon és sokáig égjen. Szerintem nagyon sokunknak van ilyen emléke.
A rakott-gyújtott tűz szinte egyidős az emberiség történelmével. Sokáig elsősorban védelmet, meleget és élelmet jelentett, az ősközösségekben, a pásztoréletben. Lét és munka feltételét. De mindig is a közösséghez kapcsolódott.
Tizenéves koromban hallottam először egy lelkész bácsitól azt a hasonlatot, mely összekapcsolja a közösséget és a tábortüzet jelképes módon is.
Sokan hangoztatják, mikor valahogy indokolni, magyarázni kell – például hívogatásra válaszolva – hogy miért nem jönnek templomba, a gyülekezet közösségébe, hogy „imádkozni otthon is tudok”. Persze. Egyéni csendességben lehet és jó is Bibliát olvasni, imádkozni. De nem elég.
Mert vesztese, kifosztottja lesz ennek az ember, híjával annak a plusznak, amit csak a közösség adhat meg. A „szentek közössége”. Ami nem tökéleteseket jelent, nem szuperhívőket, nem csupa „jóembert”, hanem egyszerűen azokat, akik a maguk gyarlóságával és esendőségével ugyan, de Isten közelében szeretnének lenni, és ha Ő összehív – márpedig összegyűjt minket – egymást elfogadni, elviselni, kapni-adni…
Mert igenis igaz az a hasonlat.
Az ügyesen összerakott fahasábok lobogva égnek együtt. De ha valaki egyet kiemel közülük és távolabb rakja, hamar elalszik, elhamvad a lángja…
Nem véletlenül vagyunk egymásnak ajándékozva. Van, aki beszélgetni, meghallgatni, vigasztalni tud, van, aki szépen énekelni, vagy lelkesen szervezni, vagy bölcsen tanácsolni, másikért imádkozni, szorgalmasan takarítani és rendet tenni, lelkiismeretesen gondoskodni, látogatni, tanítani, bizonyságot tenni…
De ezt a tábortüzet Jézus rakta és rakja.
Amint kiszálltak a partra, parazsat láttak ott, rajta halat és kenyeret. Jézus így szólt hozzájuk: „Jöjjetek, egyetek!” (Jn 21,9.12)
