Felelősség és reménység. Ebben a földi létben ezek adattak és bízattak ránk, keresztényekre.
Azt mondja a Biblia: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) és „nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20-21) Ahogy Jézus maga is kijelentette: „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36)
Ugyanakkor meg arra int a Szentírás, hogy „építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! … Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is! (Jer 29,5-7)!
Meg „hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben. (1Tim 2,1-2) és „hogy rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek: engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre. Senkit se szóljanak meg, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt.” (Tit 3,1-2)
Na, akkor ez most hogy is van?
Múlt vasárnap feljebbvalókat és felsőbbséget választottunk, és közben persze hallgattunk keresztényként mindenfélét arról, hogy hogyan kell/ene gondolkodnunk, döntenünk. Még azt is, hogy az egyház embereinek egyáltalán nem is lenne szabad politizálniuk. Végül is döntött, választott ki-ki jó belátása szerint. Érvényesítettük polgárjogunkat, mármint e földit, a hazánkbélit.
De a következő vasárnap ünnepe, a királyok Királyának jeruzsálemi bevonulására való emlékezés minden jelen politikai döntésünket, evilági akarásunkat és cselekedetünket bevilágítja és helyre teszi. Jézus a zakariási király-próféciát beteljesítve vonul be a fővárosba és engedi, hogy ünnepeljék – noha könnyek között Ő már látja, azután mi következik a földi politikában. Tudja és ki is mondja, hogy ez nem az Ő királysága.
Akkor mi most mit csináljunk?
Tanítványainak útmutatásként elmond sok példázatot arról, hogy miként lehetséges már e földön, evilági helyzetekben, döntésekben és tettekben megélnünk annak a valóságát, hogy Isten Országa közöttünk van. Az egyik ilyen a hű és okos, meg a gonosz szolga példázata. A rövid kis példatörténetben a Gazda, az igazi Úr elmegy, elutazik, nincs jelen testben. De minden gazdagságát ott hagyja szolgájának, és rábízza a többi szolgát. Ennyi a feladata: a többiek! És ehhez mindent megad, ami szükséges lehet. Gazdag éléstárából hű és bölcs szolgájának kell „a maga idejében eledelt adni nekik. És boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön”.
Azt hiszem, ez a lényeg. Az Úr hűséges, bölcs és boldog szolgája felvállalja felelősségét a többiekért, ad nekik, amire és amikor szükségük van, mégpedig abból, amit az Ura hagyott rá, adott át neki.
És itt nyilván nem a világ globális élelmezési feladatáról van szó, hanem arról, amiért „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19) Nem vállrándítva kivonulni a világból, megúszni a földi létet szektamódban – mondván, hogy ezek meg csináljanak, amit akarnak. Hanem figyelni, mikor és mi mindenben van szükség arra, amit csak mi adhatunk, nem azért, mert a mi kiváló produktumunk, hanem mert a Gazdánk azt ezért bízta ránk.
Egyértelmű, hogy ez mindenekelőtt az evangélium: a bűn és halál valóságában a Krisztus általi szabadulás örömhíre. És aztán úgy egyáltalán, az Istennek minden időben érvényes Igéje, útmutatása, vezetése, üzenete: jóról és rosszról, az Ő akaratáról és kegyelméről. És az Ő Szentlelkének minden gyümölcse, amely a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal 5,22-23)
És mindez e földi lét „eledele”, amire igenis szükség van a mindennapokban, békésebb és háborús időkben, országos választásokban, egyéni döntésekben, közösségi élethelyzetekben. Amikről nem e földi hatalmaknak, hanem a visszatérő Gazdánknak kell felelnünk, hogy adtuk-e, mondtuk-e, megéltük-e. Mégpedig abban a szabadságban és reménységben, hogy a végső és igazi Királyság az Övé, már itt és most is, de visszajövetelekor kiteljesedve és elsöpörve minden egyéb uralmat.
