Leült mellém és a nagy, cseresznyefényű, fekete szemeivel kitartóan fürkészte az arcomat. Hat éves lehetett, kislány. Fekete, piszkos ruhában, gumipapucsban. Játszottunk. Csak egy-egy pillanatra néztem rá, olyankor széles mosoly szaladt szét az arcán.
– Odaadod? – nézett sóváran a mellettem heverő üdítős palackra.
– Persze, – mondtam, azzal felkapta, és mint aki aznap még semmit nem ivott, rátapadt az üveg szájára. El akarta dugni a maradékot, de a másik két gyerek kifigyelte, ők is akartak inni.
– Nem adok! Én kaptam! – rikoltott rájuk.
– Adjál nekik! – szóltam utána.
A másik kettő átült a szemben lévő ülésre, hogy lássanak. Egy nyolc év körüli fiúcska és egy tízéves forma lányka. Sötét szőkék, nefelejcskék szeműek. Hamar elfogyott az üdítő.
– Szia! – mosolygott rám a legnagyobb. A kicsi odapattant hozzám, két kis koszos kezével átfogta a karomat és odabújt, mintha az anyja lennék. Onnan nézett vissza a másik kettőre.
– Hova mentek? – kérdeztem tőle.
– Sztanda! – válaszolta a hatévesek foghíjas vigyorával.
– Strandra, ilyen későn? Mindjárt sötét lesz! – csodálkoztam. – Anya és apa is itt vannak a vonaton?
– Egydű vagyunk, – válaszolta, de a nagyobb lány rögtön ráripakodott:
– Nem szabad mondani, hogy egyedül vagyunk, te gyagyás! Nem vagyunk egyedül. Anyáék is itt vannak a vonaton, – mondta, ezt már nekem.
– Miért ilyen későn mentek strandra? – kérdeztem tőlük.
– Mer ilyenkó má nem kerül pízbe! – mondta nevetve a fiúcska. – Lefürdünk.
Ami igaz, az igaz, büdösek voltak. Annyira, hogy egy idősebb nő át is ült máshová, miközben csak annyit mondott, hogy hányinger. A hatéves a karomba csimpaszkodva nézte az arcomat.
– Szép vagy. Odaadod a telefont?
– Az nekem is kell.
– Mi a pinkója?
Láttam a szemben ülő lányom arcán az ijedtséget, nehogy megmondjam. De hát úgyis fel van írva a tokjára.
– Fel van írva a tokjára.
Hirtelen másként kezdett nézni. Eltűnt a szeméből a rajongó lángocska, és egy hatévesre cseppet sem jellemző helyzetelemző racionalitás jelent meg a tekintetében.
– Nem fogom ellopni, – mondta, majd mint aki megnyugodott a maga döntésében, visszabújt, a karomat ölelve.
Agárdnál leszálltak. Mentek fürdeni. Nem néztek vissza.
Fél napnyi ülepedés után értettem meg, hogy mi játszódott le benne abban a pillanatban. Hogy inkább az anyát választotta öt percre, mint a telefont. Nem sírok. Csak belül.
