Általában úgy vagyunk, hogy a jót nagyon hamar megszokjuk, természetesnek vesszük. Sőt, egy idő után elégedetlenné válunk és még jobbat szeretnénk már helyette. Ezért szinte folyamatosan érleljük életünkben az elégedetlenség gyümölcseit. Nemcsak a tárgyakkal, de az eszmékkel és a törekvésekkel is így vagyunk sokszor. Nem kivétel ez alól az egyházak egységtörekvése, az ökumené gondolata sem. Ma is sokan vannak, akik fájlalják és sürgetik, hogy legyen végre teljes a közösség az úrvacsora sákramentumát illetően is. Mielőtt megcsapna bennünket is az elégedetlenség szele, szeretnék megosztani egy vázlatos visszatekintést a múlt század közepéig, és családom életén keresztül megmutatni, hogy hol tartottunk akkor, és hova értünk el mára.
Apai ágon hithű katolikus családból származom. Ezen az oldalon minden felmenő, minden rokon katolikus volt, még pap és szerzetes is került ki a családból. Anyai ágon messze, generációkra visszanézve mindenki hithű református volt, akadtak közöttük, akik még presbiteri tisztet is betöltöttek. Anyai nagyszüleim egy olyan faluba telepedtek meg, ahol a legközelebbi gyülekezet 7 km-re volt. A lelkész havonta egyszer jött át istentiszteletet tartani, s mivel az iskola szomszédjában laktak, sokszor a hétvégén fűtetlen épület helyett náluk volt az istentiszteletet. Ők mindig is fontosnak tartották, hogy a falu maroknyi reformátussága számára legyen méltó hely az igehallgatásra.
És az ő lányuk pont egy katolikus fiúba szeretett bele. Ma talán csak mosolygunk rajta, de ez majdhogynem tragikus volt az ő számukra. De ne higgyük, hogy a másik nagymama boldogabb lett volna. Ő legalább ilyen nehezen élte meg, hogy az ő szeretett, bencéseknél nevelkedett fia egy református lány körül legyeskedik. A valláskülönbség volt az egyik nyomós érv, ami miatt apukámnak 7 -8 évig kellett kitartóan udvarolni, mire végül 1966-ban beadta anyukám a derekát.
Ekkor jött a következő nehézség: hol legyen az esküvő. Mivel mindegyikük ragaszkodott a maga hitéhez, egy nem éppen szabályos kényszermegoldással vágták át a gordiuszi csomót. Először elmentek a katolikus templomba, ahol nem mondták meg, hogy lesz még egy esküvő. Majd elmentek a református templomba is, ahol szintén mélyen hallgattak a másik egyházi szertartásról. A kecske is jóllakott, meg a káposzta is megmaradt, bár igazából egyik nagyszülőm sem repesett a boldogságtól.
A következő kihívást a gyerekek születése jelentette. Szüleim ugyan megegyeztek egymás között, hogy nemüknek megfelelően követik a gyerekek a szüleik vallását, de ez sem volt egyszerű. Bátyám katolikus keresztelőjére készülve református nagymamám így fakadt ki: „Lányom, sose gondoltam volna, hogy hagyod, hogy azt az aranyos kis gyereket elvigyék katolikusnak!” Biztosan nagyon nyelt ekkor az én drága édesanyám, és nem lehetett egyszerű átélni neki a szertartást. Amikor én megszülettem – előzetes megegyezés ide vagy oda –, apai nagyanyám leszervezte a katolikus keresztelőt a következő vasárnapra. Amikor ezt apukám elpöttyintette otthon, református nagyanyámnak nem lett nyugta, és már futott is a lelkészért a szomszéd faluba, hogy jöjjön azonnal, keresztelje meg a kislányt, mert elviszik őt is katolikusnak. Így esett, hogy engem nem is templomban, hanem lehúzott redőnyök mellett, nagymamáéknál (akkor még mi is ott laktunk), az első szobában kereszteltek meg nagy hirtelenséggel szombaton, mielőtt apukám hazaért volna. Nem volt egyszerű elsimítani a hullámokat a családban, melyeket ez a helyzet okozott.
Olyan apróságokról már nem is mesélek, hogy amikor katolikus nagyanyám ünnepekkor eljött hozzánk, és ebédkor keresztet vetett, azt református nagyanyám sértésként értelmezte. Vagy, hogy katolikus nagyanyámnak rosszul esett, és nem értette, hogy miért nem mondja vele a család fele az Üdvözlégy Máriát. Ez volt a családi lecsapódása annak a szemléletnek, mikor a felekezetek gyanakodva méregették egymást, és tulajdonképpen mindegyikük a maguk kizárólagosságát hirdette, és a másikban ellenséget látott, és annak legyőzésére buzdította híveit. A mi esetünk különös pikantériája, hogy a családban a vallásháború elszomorító ütközetei abban a szocialista/kommunista időszakban zajlottak, amikor az emberek többsége ideológiai nyomásra egyre inkább hátat fordított Istennek, hitnek, templomnak.
De beszámolhatnék arról is, hogy szolgálatom során milyen kiállásra volt szükség férfi kollégáim részéről, hogy ökumenikus szertartás keretében eskethessek a bazilikában női lelkészként, mert első körben a plébános megtagadta a közös szolgálatot, holott a többi kolléga már többször szolgált vele.
Mit ad Isten, én is egy katolikus fiúba szerettem bele. Neki ugyan nem kellett 7-8 évig udvarolni, csak kettőig, viszont át kellett térni reformátusnak, hogy egy lelkésznőt elvehessen. Megbeszéltük, hogy neki eredendően is reformátusnak kellett volna lennie, hiszen édesapja református volt, csak hát náluk a katolikus anyuka volt hitében és érdekérvényesítő képességében erősebb.
Sok-sok apróbb és nagyobb lépést sorolhatnék még, míg eljutottunk a mai helyzetig. Visszatekintve, az elégedetlenség helyett hálaadás van a szívemben, hogy ma már egyre inkább a Krisztusban hívő testvért és nem az ellenséget látjuk egymásban. Persze, bőven van még hova fejlődni, de az irány, a Krisztusban megélt egységre törekvés határozottan jó.
