Nagyon sok beszélgetésem, hívogatásom zárul úgy, hogy majd elmegyek a templomba. Akkor is, ha a gyülekezeti tagokat hívom, nem is idegeneket. Jövök itt a parancsolattal, emlékezz meg a nyugalom napjáról és szenteld meg azt. Vagy a közös imádság, személyes közösség előnyeivel. Nincs hatása.
Különböző válaszokat kapok: – Tudok én otthon imádkozni, és meghallgatom a rádióban, megnézem a tévében az istentiszteletet. – Össze vagyunk veszve az Istennel. – Mi rendszeresen járunk. Minden évben húsvétkor, karácsonykor és óévi istentiszteletre.
Nézem a már középkorúakat, akik házasodtak, gyermekeiket megkereszteltették, és néha csoportosan megjelennek, egyre ritkábban, az istentiszteleten, és úgy vannak jelen, mint akik egy mustrán vonulnak fel. Nem gondolom azt, hogy nincs remény számukra, és ne szólíthatná meg őket Isten. De azt is látom, hogy ezt a mentalitást örökölték atyáiktól. Ők is pont így viselkedtek, csak nagyobb volt a csoportnyomás, és évközi vasárnapokon is megjelentek.
Mikor Mocsára kerültem, még volt pár kocsma. Vasárnap istentisztelet után ebédig még többen elmentek oda beszélgetni. A római katolikus testvéreknek egy órával előbb volt a mise. Ők már ott vártak, addigra már ők bemelegítettek a beszélgetéshez. Megbeszélték az élet nagy dolgait, vitás kérdéseit. A fogyasztás után pedig vita volt bőven. Elsőrenden nem vallásos kérdésekben. De ha nem tudtak megegyezni és kötötték az ebet a karóhoz, akkor a végső indok, amivel lezárták a vitát az az volt, hogy te református, vagy katolikus, másik vallású vagy. Nem is értheted.
Ez nagyon mélyen gyökerezett a falusi társadalomban. A második világháború előtt különböző utcákban laktak felekezetek szerint. A körmenet inkább került, nehogy a református Öreg utcán végig kelljen menni. Saját kocsmák voltak. Oda épeszű, más vallású legény nem ment be, mert megverték Krisztus nagyobb dicsőségére. Az anekdotikus elbeszélések szerint amikor a TSZ-t szervezték, akkor két szövetkezetet akartak alapítani. Egy reformátust és egy katolikust. A kommunista hatalom ezzel nem tudott mit kezdeni.
Mondja nekem egy bácsika, hogy református vagyok, mert a nagyapám egyszer elvitt a templomba és kicseréltünk egy égőt és én segítettem. Tehát oda tartozom. Vagy a gyerekem járt hittanra, tehát oda tartozom. Minden értékítélet nélkül mondom, sokan odatartozónak érzik magukat, ha keresztelni, esketni, temetni kell. Ha kell valami az egyháztól. Azt is látom, hogy sokan úgy érzik, hogy az egyházhoz tartoznak, amikor segíteni kell, dolgozni, meg kell fogni a munka végét. Ez is van. De istentiszteletre nem jönnek.
Ez a vallásos jelenség megvan a mai napig finom változatban Mocsán is, de szerte a világban, közéletben is. Keresztény, keresztyén vagyok. Olyankor mondják ezt, amikor nyomatékosítani kell, tömeget sorakoztatni a háta mögé, amikor lavírozni kell az elvek, ideológiák és végső soron a pártok között is. Ez a vallásosság kevés alkalommal lesz hitvallásosság, ami valójában bizonyságtétele Jézus Krisztus feltámadásának.
Konfirmáltam, akkor nem volt bennem hitvallásos jellegű hit. Kényszer volt, fogadalom volt és betyárbecsület. De arra nézve, hogy mielőtt elutasítanám ezt az istenhit dolgot, azért megnézném, hogy mire mondok nemet és kidolgozom a stratégiát, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül mondjam ki. Be akartam bizonyítani, hogy Isten nincs. Mindenkit óva intek ettől, ha nem akar hívővé lenni, mert nem lehet. Lehetetlen küldetés.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom: –
tudja hogy csak őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem. /részlet, Babits: ZSOLTÁR GYERMEKHANGRA/
A sokat idézett laodiceai levél: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” Jelenések 3, 15-16
Isten belehelyezett az egyházába, amit reformátusnak nevezünk. Ez lett a keretem. Minden népegyházi voltával, népi vallásosságával, vagy hitvallásával. Az egyházat semmi sem pusztítja jobban, mint a közömbösség. Ezzel szemben áll a vallásosság, a hitvallás. Hány hűséges gyülekezeti tag van, aki nem nagy hangú, hanem csöndes munkálkodásban, szeretettel szolgálja Istent, Isten országát és ügyét. Végső soron ezt kell látnunk.
Arra a már nem élő gyülekezeti tagunkra tekintek, aki ha nem jött istentiszteletre, vagy ha elutazott valahová, mindig szólt, hogy ő most ott lesz egy másik gyülekezetben. Aki elmesélte az életének történetét, megtérését. A második világháborúban katonalegényként vonultak menetoszlopban, amikor közéjük soroztak. A körülötte lévők mind felbuktak és ottmaradtak. Egyedül ő maradt életben. Hadifogságba esett a Szovjetunióban. A marhavagonban, amivel szállították őket keletre, volt egy nyílás a vécézéshez. A lyuk mellett volt egy Biblia a törléshez. Azt ő ellopta. Azt olvasta magának és a fogolytársainak. Vallása református, ez volt az anyakönyvbe írva. A háborúban, fogságban Krisztushoz tartozóvá lett. Ezt ő mondta. A végét pedig láttam.
Sír a lelkem, amikor a felületes, külsőségekben gazdag vallásosságot látom. Egy család jött keresztelésre, lovas hintóval, zenészekkel, majd még a hittanról is kivették a gyereküket, amikor nem voltam hajlandó keresztszülőt váltani és újból megkeresztelni.
Azonban ide helyezett Isten, ebbe a keretrendszerbe. Meg kell küzdenem értük is, és végső soron magamért is, még akkor is, ha mindenféle elképzelésük van hitről, Istenről, megváltásról. Vallásos vagyok. Ezt a kifejezést nem akarom átengedni a felületes hitnek látszó elképzelésnek, közömbösségnek.
(Fotó: A tákosi református templom és harangtornya)
