Talán a második albérlet volt, ahol laktunk. Egyszobás lakás egy háromgyerekes családnak ma már elképzelhetetlen sokak számára, bár még vannak, akiknek nem ismeretlen. Már nem is tudom, hányszor kellett még költözni, mire megérkeztünk abba a házba, amit otthonnak neveztünk. Hiába lett otthon, akkor is otthonról mentünk haza. Oda, ahonnan pár táskával, egy hátrahagyott élet foszlányaival költöztünk el. Majd akárhányszor visszatértünk, úgy kerestük a gyökereinket, hajdan járt utcákat és barátokat, mint amikor az újkrumplit kutatják a hosszú tavaszon virágzás után.
Túl szegények voltunk ahhoz, hogy még az odahagyott kapcsolatainkról is lemondjunk. De van az a foka a szegénységnek, ami szinte már fel sem tűnik. Az, hogy nem áll hegyekben a ruha a kanapén, a szennyesben, vagy nem lóg sorban a szekrényben nem tűnt nagy veszteségnek. Minden nap volt mibe öltözni. Még a divat is helyet kapott. Autónk nem volt, de mindig volt legalább annyi időnk, hogy megvárjuk a buszt. Most szegényebbnek érzem magam, mert már nem érek rá ilyesmikre. Az étkezést sem bonyolítottuk nagyon. A kenyér kérdése nem az volt, hogy fehér vagy barna, hanem hogy van-e egyáltalán. Ha volt, akadt egy kis zsír is. A mindennapi zsíros kenyér tízóraira és uzsonnára megadatott hol hagymával, hol mustárral, hol pedig cukorral. A válogatás luxusa ide is beférkőzött. Volt elégszer paszulyleves hétfőtől szerdáig, majd csütörtökön is repeta. Puliszka, főzelék és persze ünnepen káposzta.
Egyszer, nem is tudom, hogyan, mert a szüleim éjt nappallá téve dolgoztak, még annál is szegényebbek lettünk, mint voltunk. Fedél a fejünk felett meg ruha volt, de az ennivaló elmaradt. Sokáig szégyenkezve emlékeztem vissza az életnek ezen időszakára. Csórók voltunk. Ma már hálával tudok még erre is gondolni, mert valamit megértettem ebből is, amit talán e nélkül nehezen tudtam volna elképzelni.
Sokáig gondolkodtam ugyanis azon, hogy miért tűntek el hirtelen az angyalok a bibliai történetekből? Voltak az Ószövetségben. Jézus születése előtt angyal szólt Máriának, hogy ne féljen. Látta az angyalt Zakariás is, majd a szabad ég alatt tanyázó pásztorok. Ott ült két angyal az üres sírban a feltámadás idején, de a mennybemenetelt is két angyal kommentálta. Akkor ma hol vannak? Hogy hol és milyen alakban jelennek meg, nem tudom, de azt igen, hogy Isten küldöttei ma is tevékenyek. A mi angyalunk mai napig nem tudom, ki volt, de tudta, hogy ott kell hagynia pont a mi ajtónk előtt egy táskányi élelmiszert tele csupa olyan dologgal, ami reményt adott a tartós gondoskodásra. Isten tartósan szeretne bennünket a tenyerén hordani. Ez egy nagyon szép üzenet volt és tart azóta is.
Ma már másfajta kérdéseim vannak a segítségnyújtással kapcsolatban. Hogyan leplezhető le és kezelhető a segítség vagy önkéntesség köntösébe öltöztetett állandó kontroll igénye? Hogyan lehet megértetni az emberekkel, hogy a valódi, tehát nem irányításmániából fakadó önzetlen segítség nem csak a rászorulónak jelent sokat, hanem a segítőnek is? Hogyan tudok ott segíteni, ahol arra valóban szükség van? Van, amire már tudom a választ, van, amit még keresek. Te hogy állsz ezzel?
Tudtad, hogy a szívből nyújtott segítség, az önkéntes munka, vagy a hiúság fényezése nélküli adakozás csökkenti a stresszt és ezzel párhuzamosan növeli az önbecsülést és önértékelést? Ez nem véletlen, amikor segítünk, kapcsolatba kerülünk másokkal, és ez az összetartozás érzése mélyen emberi szükséglet. Tartozni valakinek, a banknak nem jó, de tartozni valakihez a világ legjobb érzése.
