Ahogy hűvösödnek az éjszakák, úgy érzik egyre többen, hogy meg kell osztaniuk egy idézetet, mely szerint – „Azon a templomajtón, amelyik nem nyílik ki a fagyoskodó nincstelen előtt, akkor sem érdemes bemenni, ha kinyitják.” – Megértem őket. Sajnálják a fagyoskodó nincstelent, tenni nem nagyon tudnak, vagy nem nagyon akarnak érte, megosztják hát ezt a bölcsességet, és kicsit talán úgy érzik, hogy tettek valamit. Nem is akarom én ezt minősíteni, bár nyilvánvaló, hogy az ellenszenv nagyobb arányban van jelen benne, mint a gyakorlatias segítő szándék. De hát sokfélék vagyunk.
Én is ilyentájt szoktam megosztani a templomunk melletti kerítésre felerősített „tegyél-vegyél” szekrényünkről készített fotót, mert ilyenkor már lassan mehet bele a főtt étel és a gyümölcs is, a tartós élelmiszerek mellé. Meg ilyenkor szoktam megosztani az ingyenes ruhaosztás hirdetését is, hogy a sok kabát, sál, pulóver és egyebek azokat melegítsék, akiknek szükségük van rájuk. Ilyenkor kell megosztani az ilyesmit.
Csak azt nem tudom, hogy hogyan képzelik el a kivitelezést azok, akik az idézett bölcsességet osztják meg. Én megpróbálom elképzelni. Elképzelem, hogy a fűtetlen templomunkba betessékeljük a fagyoskodó nincsteleneket. Az épületben csak padok vannak. Keskeny, kényelmetlen padok. Abból mondjuk jó sok. Mosdó, zuhanyzó, wc, konyha, ágy nincs. Meg fűtés se, de azt már mondtam. De mindegy is, a lényeg, hogy kinyitottuk az ajtót. Most már aztán jöhet mindenki, aki megosztotta ezt, vagy egy ehhez hasonló bölcsességet, hiszen már érdemesek vagyunk rá, hogy bejöjjenek közénk a nyitott ajtón. Ezen ne múljon! Jöjjenek! Ne maradjanak kívül! Ott lesznek a nincstelenek is. Fagyoskodva, ellátatlanul, mosdatlanul stb. Nem baj. Erre való a templom. Vagy inkább persze, hogy nem?
A lelkészi szolgálat mellett negyedik éve dolgozom a hajléktalanellátás területén, szociális munkásként. Látom, hogy mit jelent a rászorultakról való gondoskodás. Látom a szakmai és az anyagi feltételek meglétének szükségességét, és azt is, hogy ezek biztosítása, az ellátórendszer működtetése milyen komoly munka. Jelenleg, ha valaki olyan helyzetbe kerül, hogy a lakhatását nem tudja megoldani, és az egyre hűvösödő éjszakákon fagyoskodnia kellene, fel kell keresnie egy hajléktalanszállót. Ott, erre kialakított helyen, kap fekhelyet, tiszta ruhát, orvosi ellátást, ennivalót, ha szükséges, kap segítséget az iratpótlásban, a munkahely keresésben, az életviteli és lelki problémáinak kezelésében.
Mit tehet tehát az ember ahelyett, hogy a templomajtón akarná bejuttatni a fagyoskodó nincstelent? Hogyan próbálhat meg valóban segíteni ahelyett, hogy átgondolatlanul szurkálódna? Például elkezd vele beszélgetni, elkíséri a hajléktalanszállóra, vagy ha nincs olyan állapotban a fagyoskodó nincstelen, hogy el tudna vele menni a hajléktalanszállóra, akkor felhívja a hajléktalanszállót, és elmondja, hogy pontosan hol találja a szálló utcai szolgálatra szakosodott munkatársa a segítségre szorulót. Mondjuk az irgalmas samaritánus szerepének könnyített felvállalásaként. Merthogy Jézus azt mondta ugye, hogy menj el, és hasonlóképpen cselekedjél. A templomról meg azt, hogy az imádság háza. Ahol a nincstelennek is pont úgy helye van az istentiszteleten, mint bárki másnak.
