Vannak vasárnapok, amelyek csendes rendben illeszkednek az időbe, és vannak olyanok, amelyek már előre zajosak. Mint ez a mostani. Nemcsak azért, mert döntések születnek, hanem mert ezek a döntések láthatóvá tesznek valamit abból is, ami bennünk van: mire építünk, mitől várunk biztonságot, kiben bízunk valójában.
A Szentírás itt nem udvarias, hanem radikálisan pontos: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul szíve.” (Jeremiás 17,5) Nem azt mondja, hogy ne lennének felelős döntéseink a mi magunk, emberi szintjén, hanem azt, hogy az ember nem hordozhat el minden súlyt. Amikor végső reménységet, megoldást, igazságot várunk tőle, akkor valójában olyan helyre tesszük a bizalmunkat, ahol az szükségképpen meginog.
Ennek következménye nemcsak csalódás, hanem feszültség is. Mert ha a reménységünk tétje túl nagy, akkor a különbségek is végletessé válnak. Amit másként lát a másik, azt nem egyszerűen más véleménynek, hanem veszélynek kezdjük érzékelni. Így lesz a különbségből szembenállás, a szembenállásból pedig lassan eltávolodás. És ez már nem közéleti kérdés, hanem lelki. Ez már annak a kérdése, hogy hogyan veszítjük el egymást.
Pedig Jézus nem véletlenül mondja: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13,35) Ez a szeretet nem érzelmi állapot, hanem döntés és gyakorlat. Azt jelenti, hogy a másik ember nem válik eszközzé a saját igazam bizonyításában, és nem válik ellenséggé attól, hogy mást gondol. A szeretet ebben az értelemben kijelöli a határt: meddig mehetek el úgy, hogy közben nem vesztem el a másikat.
A 133. zsoltár pedig még tovább visz: az egység nem pusztán eszményi állapot, hanem az áldás tere. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek… Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” Ez azt jelenti, hogy ahol a kapcsolat megmarad, ott Isten munkája is jelen tud lenni. Nem ott, ahol mindenben egyformák vagyunk, hanem ott, ahol a különbségek ellenére sem szakad szét a közösség szövete. Felül tudja-e írni a testvérség a különbözőségeinket?
Ezen a vasárnapon talán nem az a legmélyebb kérdés, hogy mi történik körülöttünk, hanem az, hogy mi történik bennünk. Hogy a bizalmunk hová rendeződik vissza. Hogy képesek vagyunk-e különbségek között is Krisztushoz igazodva jelen lenni. Hogy megőrizzük-e azt a belső szabadságot, amely nem engedi, hogy az emberi viszonyok váljanak mindent meghatározóan véglegessé.
Lesznek, akik ma éjjel ünnepelnek, és lesznek, akik nem. Családokon, gyülekezeteken, munkaközösségeken belül is. Ez a mi valóságunk része. De az evangélium mélysége éppen abban van, hogy nem ez az utolsó szó. Hanem az, hogy van Valaki, aki nem a megosztottság mentén szervezi az életünket, hanem önmagához gyűjt. Aki nem a győzelem–veszteség logikájába zár be, hanem megtart a kegyelem terében.
Azt kívánom, hogy akárhogyan alakul is, mindenek előtt azt válasszuk, Aki összetart. Hogy ne az határozza meg a kapcsolatainkat, ami elválaszt, hanem az, Aki megtart. Mert végső soron nem az az elsődleges kérdés, hogy mi változik meg körülöttünk, hanem az, hogy megmarad-e bennünk a szeretet, amiről megtudja a világ, hogy az Övéi vagyunk.
