„Amíg az embernek dolga van a földön, él.” (Márai Sándor)
Vannak időszakok, amikor az ember nem gondolatokban él, hanem állapotokban. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy mit gondolunk, hanem az, hogy hogyan vagyunk. Nehezebb összeszedni a mondatokat. Nehezebb rendet tenni magunkban. És néha az is nehéz, hogy egyáltalán megnevezzük, mi történik bennünk.
Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy előbb rendbe kell jönni, és csak utána lehet továbblépni. Hogy előbb tisztán kell látni, és csak utána lehet tenni azt, ami ránk van bízva.
A tapasztalat mégis gyakran ennek az ellenkezője.
Az a jó abban, ha az embernek megvan a feladata, hogy meg kell csinálnia.
Nem azért, mert mindig erősek vagyunk hozzá, és nem azért, mert mindig készen állunk. Hanem mert a feladat sokszor előbb tart meg bennünket, mint ahogy mi megtartanánk magunkat.
Van, amit akkor is meg lehet tenni, amikor nem vagyunk jól.
Viktor Frankl osztrák pszichiáter, aki túlélte a koncentrációs táborokat, a „Mégis mondj igent az életre!” című könyvében Nietzsche szavaival támasztotta alá tapasztalatát:
„Aki tudja, miért él, szinte minden hogyant elvisel.”
A „miért” nem egy érzés. Sokkal inkább irány. Valami, ami nem változik attól, hogy bennünk vagy körülöttünk éppen mi változik. Egy belső iránytű, ami az életünk céljára, értelmére mutat. A feladatunkra.
A feladat meghatároz. És erőnlétet ad. Hányszor voltam úgy, hogy volt valami fizikai vagy lelki bajom, ami miatt a világomat is alig tudtam, de az Úr asztala mellett – én onnan szoktam prédikálni – eszembe se jutott, hogy rosszul vagyok.
Milyen jó nekünk, akiket Jézus megváltott, és feladattal bízott meg! Mert van dolgunk. Éltet!
Amikor a gyengeségeim kedvemet szegnék, ezt szoktam magamnak mondogatni:
„Az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9) – Ez nem magyarázat, hanem tapasztalat. Hogy nem akkor válik elvégezhetővé az, ami ránk van bízva, amikor jól vagyunk, hanem amikor beleállunk.
A feladat nem tőlünk van. Nem mi találtuk ki, és nem is mi tartjuk fenn. Istennek nincs szüksége a mi erőnkre, nagyszerűségünkre, hanem ránk van szüksége. Az odaadásunkra.
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” (Jn 15,16) – mondja Jézus. Ebben van valami csendes biztonság. Hogy nem attól függ, hogy éppen milyen állapotban vagyunk, hanem attól, hogy kinek az akaratából, megbízásából vagyunk.
És amikor az ember ezt komolyan veszi, akkor történik valami. Nem lesz minden könnyebb. Nem lesz minden világosabb. De lesz irány. Lesz tartás. Lesz valami, amihez vissza lehet térni. Valami állandó a folyton változó világban.