Van egy pillanat. Nem suhan el, inkább csalóka, mintha örökkévaló volna. Még nem tudod, hogy menekülsz vagy megküzdesz. Egy olyan állapot ez, amiben megdermedsz, mint a szavannán némán álló gazella. Mint aki már tudja, a vadászó oroszlán kiszemelte és nincs menekvés. Ez az üresség tere a következő lépés előtt. A tüdő kifulladása a következő lélegzetvétel előtt és a szív csendje, mielőtt újra dobbanna. Ez a trauma.
Nem mindig látványos, nem mindig tudatos. Néha csendben szakad meg legbelül valami, és csak később veszed észre, hogy a világ kicsit elmozdult körülötted, míg te egy helyben maradtál. A seb láthatatlan, de mégis jelen van. Egyszer csak tompább leszel, leválsz a körülötted és benned zajló eseményekről. Belépsz egy olyan világba, ahol a gondolatok elfolynak, a testnek nincs kedve mozdulni, a lélek pedig riadtan bolyong akár a novemberi ködben rekedt napsütésmentes órák. Nincsenek érzelmek, de nem is hiányoznak. Semmi sem hiányzik, mert semmi sem történik. Hirtelen minden üres és fagyott formát ölt.
Nem beszélünk erről, mert vagy nem ismerjük fel vagy olyan gyengeségnek tituláljuk, amit jobb eltakarni és letagadni. Máig szégyen a megrekedt léleknek kérni a támogató hátteret, vagy ha kell, gyógyszeres segítséget. Aki náthás, covidos, influenzás vagy egyszerűen eltörte a lábát, ne adj’ Isten, daganatos beteg, társadalmilag sokkal támogatottabb, mint a mentális betegséggel küzdők. A depresszió vagy csupán lelki megfáradás jóval több otthon lakója, mint gondolnánk, de hallgatunk róla. Normális a fizikális fájdalom, de a lélek fájdalmát és betegségét elhallgatjuk, Sok kultúrában a mentális betegséget azzal magyarázták, hogy valakit Isten büntet, megszállta a gonosz, vagy hogy állapota erkölcsi vétség következménye. A lélek betegségéről, elgyötörtségéről mindig könnyebb azt gondolni, hogy nem valódi. A lelki jóllét akarat, erős hit kérdése, ezért tekintjük jellemgyengeségnek, ha valaki lelkileg roppan össze.
A Szentírás nem tagadja a traumát, csak nem nevezi még annak. De ha belegondolunk, a kereszt maga is trauma, de gyógyulás is egyszerre. Ezért mondhatjuk: nincs olyan mélység, ahol Isten ne volna jelen. Halál nélkül nincs feltámadás, és Isten gyógyító jelenlétét sem vágynánk, ha nem szenvednénk annyi testi-lelki fájdalomtól. Jézust mint áldott orvost látni nekem azt jelenti, hogy van valakim, a leghatalmasabb, aki képes a dermedt állapotomból továbblendíteni úgy, hogy nem a teljes megadás, halál irányába süppedek, hanem küzdök.
Ez a megküzdés viszont nem felejtés, hanem átalakulás. Nem azt jelenti, hogy már nem fáj, de a fájdalom már nem uralkodik többé. A hit segít új nevet adni a sebeknek: az átokból áldás, a veszteségből tanúság lehet. Amikor megengedjük Istennek, hogy megérintse a sebünket, Ő nem eltünteti, hanem átszövi kegyelemmel. Mindannyiunkon vannak régi hegek. Van, ami már csak halvány emlék és van, ami újra és újra felszakad. De talán éppen ezek a sebek tesznek minket együttérzőbbé. Ahogy Pál írja: Áldott az Isten… aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat. (2Kor 1,3–4).
A trauma tehát nem végállomás, hanem egy hosszúra nyúlt fájdalmas pillanat. Tény, hogy nehezített ösvény vezet ki belőle, kemény a terep, de Isten nem a távolból figyel, hanem veled tart a te tempód és teherbírásod szerint. Lehet, hogy még nem érzed a lélegzetet, nem hallod a szívverést, de eljön a pillanat, amikor újra mozdul minden. A kegyelem finom, csendes áramlása visszatér. És akkor megérted: a seb nem Isten hiánya volt, hanem a hely, ahol igazán találkoztatok.