Most zajlik éppen a Dunántúli Református Egyházkerület kétnapos lelkésztovábbképzése Pápán. A téma a remény. A keresztény reménység.
Sokféle irányból járják körbe az előadások ezt a vezértémát, van ó- és újszövetségi bibliai alapvetés, egyháztörténeti visszatekintés, missziói, diakóniai, dogmatikai kapcsolódás – szóval tömény és tartalmas ez a két nap.
Nem is lehet mindent megjegyezni, lejegyzetelni. Talán nem is kell. Elég, ha a gyakorló lelkipásztor – idősebb vagy fiatalabb, lelkes vagy megfáradt – engedi, hogy megszólítsák, felrázzák, beivódjanak mondatok, gondolatok: a reménység nem a saját tulajdonunk, úgy kapjuk, a reménység Istenének ajándéka… több, mint optimizmus… a reménység egy folyamatos, életen át tartó zarándoklat… a várakozás távlata és a bizalom közelsége…
Hangzanak sorban, sokféle kontextusban az Igék is…
Közben pedig belül csendesen mindenki felteheti magának a kérdést: Mit jelent nekem személyesen ez a fogalom, mennyi és milyen valódi reménységem van nekem? Hirdetjük az evangélium Krisztusban kapott reménységét, de mi van akkor, ha a mélységeket velünk járatja meg Isten?
Lelkészként hogyan tudunk hitelesen vigasztalni és reményt adni? Biztos, hogy nem kegyes szólamokkal. Nem tudjuk megoldani az emberek problémáit, nem tudunk csodákat tenni, vagy megmagyarázni, miért történnek rossz dolgok jó emberekkel. Jobb is, ha nem lépünk Jób barátainak lábnyomába.
Talán éppen saját nyomorúságainkat megjárva lehetünk alkalmassá arra, hogy bizonyságot tegyünk arról, hogy jó csendben várni az Úr szabadítására. Hogy lehet – mindennek ellenére is – abban bízni, Aki a kereszthalát halt Jézusban odaadta magát nekünk. Hogy szabadok lettünk – Dániel barátaihoz hasonlóan – azt mondani, hogy ha nem is ment meg bennünket, mi akkor is az övéi vagyunk.
Hogy nekünk nem ez vagy az a dolog, emberi távlat, kalkulálható esély, stb a reménységünk, hanem Ő. Az Ő szeretete. Amely egy teljesen más valóságot nyit ki és emel be bennünket ebbe. Hogy lehet összevert és bebörtönzött és kalodába szorított Pálként és Szilászként is az öröm és szabadság valóságában énekelni, mert ennek belsőt és külsőt is átformáló ereje van.
Igen, ez a reménység az, amely meglátszik. Beszél. Ha egy szót sem szólunk, akkor is sugárzik. Hitelesít.
