Talán az egyik legsúlyosabb kérdés, aminek bekövetkeztét reméljük, hogy sikerül minden időben elkerülni. (Bár ahogy leírom ezt a mondatot, máris vitatkozom magammal, mert tudom, van, akinek abszolút jól jön, sőt szándéka a félelem generálása.) Így ennek a kérdésnek minden egyes szava riasztó. Mert, ha van, akkor az most történik. Nem egy szorongató gondolat csupán, ami egy alaktalan mumust vetít a jövőbe, hanem a jelen állapot szerinti létbizonytalanságot tükrözi.
De mi lehet az egymástól való félelem oka? Semmi, minden, bármi és akármi. Ez a legszörnyűbb zsarnokság. Ok lehet a félelemre a szó vagy annak hiánya. A tettek és mulasztások. Gondolatok és narratívák. A középszerűség vagy, ami még annál is rosszabb, az értelem teljes hiánya. Hogy mindenki abból és úgy válogathat okot a gyűlöletre, ahogy neki tetszik. Hogy bár a „közösségi” média felületeit naponta órákig pörgetjük, egyre képtelenebbek vagyunk a kooperációra. A félelem forrása pedig lényegében ez. Családok, gyülekezetek, felekezetek, pártok és országok egyre kevésbé képesek az együttműködő életre. És ha nincs kire támaszkodni, nincs kibe kapaszkodni, ha nincs kiben bízni, az maga a téboly. Félelmet és rettegést szülő örök viszály és háborúskodás. Kilátástalan jövő, amiben rejtőzködni kell egymás elől.
Tudom, hogy most sokan felszisszennek, hogy azért ez nincs teljesen így! Nálunk otthon a családban minden rendben van. A mi közösségeink működnek. Van még ember a gyülekezetünkben, van néptáncegyüttes, kórus, baba-mama kör, idősklub, különféle összefogások és egyesületek, szociális segítségnyújtás, oktatás, sőt még kocsma is van, amik bizonyítják, hogy féligazságot mondok, és az ember igenis képes az együttműködésre. Van még benne akarat a segítésre, van még benne igény a közösségre. Hurrá! Legyen ez a hír! Van még jóság az emberben! Van még remény! Hála Istennek, hogy még van!
Ezt tapasztalom én is, és ezzel a jóindulattal és egyben jóhiszeműséggel szeretnék kilépni minden nap az otthonomból, hogy esténként ezzel a megnyugvással térjek haza. Vannak jó emberek, akik jóságukat Istenből merítik. Így tudom elengedni kollégiumba is a gyermekemet, vagy busszal moziba, esetleg buliba. Nem veszíthetjük el ugyanis ezt a meggyőződésünket és bizalmunkat egymás iránt, különben egymás szörnyei leszünk. Úgy tőled és tőlem kell tartani, mígnem teljesen elszigetelődünk, végül elnyel a közöny és nem élünk túl.
Ezért egyre fontosabb őszintén kimondani és megélni hitelesen: nincs okod félni tőlem, mert nem akarlak bántani. Sőt, ha úgy adódik, és a segítségemre szorulsz, biztosíthatlak felőle, hogy amit az erőm és lehetőségeim engednek, megteszem érted. Ez legalább annyira erőteljes kijelentés, mint a címként feltett kérdés. Mert mindkettő mögött egy nagyon konkrét cél és elhatározás, tudatos döntés áll. Dönthetünk amellett, hogy csupán egyéni érdekeinket helyezzük előtérbe. Úgy mindenki ellenség lesz, aki mást szól, mást gondol vagy puszta létével karcolja önérvényesítő szándékunkat. Így készül a zsarnok diktátor. Ehhez kellenek a besúgók, uszító csicskák és hóhérok.
Vagy dönthetünk úgy, hogy észrevesszük, a másik is lélegzik. Ugyanolyan szükségletei vannak az életben maradáshoz, mint nekünk. Nem vagyunk egyformák, mégis hasonló módon reagálunk az élet különféle eseményeire, és, ha így van, akár meg is oszthatjuk egymással örömünket és bánatunkat, még ételünket is. Segíthetünk is egymáson. Ehhez kellenek az emberek. Tudós gondolkodók, világjáró mesélők, költők, írók, zenészek, festők… Művészek, akik Istentől jövő ihletükkel telehintik empátiával elszigetelt kis zugainkat.
