Arra jöttem rá, hogy nem érdemes rápörögni az úgynevezett nagy igazságokra, az első ránézésre kitűnőnek látszó dolgokra, vagy a minden tekintetben elragadó emberekre, mert kb. pont addigra nem marad semmi a magasztosságukból és a nagyszerűségük látszatából, mire jólesne odahúzódni a közelükbe, mire szükség lenne valamire azokból, amiket direkt vagy indirekt módon ígértek. Persze megspórolhattam volna a sok hiábavaló bizakodás és az azt szükségszerűen követő csalódás sorozatos ismétlődését, ha nem lennék oktondi ember, hiszen Mennyei Atyánk már a Zsoltáros által is megmondta: „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” (Zsoltárok 118:8.)
És arra is kezdek rájönni, már vagy húsz-harminc éve, – egy kicsit olyan ez, mint amikor mindig a kezdő szintről indítod a nyelvtanulást -, hogy teljesen felesleges azon görcsölni, aggódni, hogy holnap, holnapután mi lesz, mert az az irányítás, amit az életünk vezetése fölött képzelünk, egyszerűen nem létezik. Nincs hatalmunk az életünk felett. Ellenben: „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:5-6.)
Aztán rájövök lassan arra is, hogy a kényszermegállóknál se érdemes hőbörögni, nyavalyogni, bosszankodni. Mert a piros lámpák és a leeresztett sorompók értünk vannak, amikor jön a vonat. És akkor is jön, ha mi még nem látjuk. És akkor is értünk van a megállás, ha úgy érezzük, hogy na, már csak ez hiányzott. Mint én azon a reggelen, amikor ezt a fotót lőttem nektek.
Istennek van terve az életünkre. Rövid távra és hosszabb távra is. Sőt, örökkévaló terve is van.
Jók ezek a vasárnapok. Lassítunk, megállunk, visszanézünk. Jó, ha az ember néha magától is meg tud állni, nem csak akkor, ha a körülmények megálljt parancsolnak neki. Talán még Dávid szavai is megszólalnak bennünk:
„Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetben. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izrael, az Úrban most és mindörökké.” (Zsoltárok 131.)
