Akiről ma írok, az egy katona, aki vegyész akart lenni, mégis hadvezér lett az 1848–49-es szabadságharc viharaiban. Az illető nem más, mint Görgei Artúr, aki 1818. január 30-án született a Szepes megyei Toporcon, a Felvidék egyik legrégebbi nemesi családjában. Tanulmányait a késmárki evangélikus líceumban kezdte meg. 1832-ben hadapródként került a császári-királyi hadseregbe, majd a tullni utászkari iskolában tanult. 1837 és 1842 között a bécsi Magyar Királyi Nemesi Testőrségben szolgált, majd főhadnagyi rangban a 12. Nádor-huszárezredhez került. A tizenhárom évnyi szolgálat során elsajátította a gyalogsági, műszaki és lovassági alapismereteket, a testőrségnél pedig vezérkari jellegű képzésben részesült. 1845-ben rangjának megtartása nélkül kilépett a hadseregből. Ezzel a lépésével kivetette magából a társadalmi osztály, és akkori menyasszonya – egy gazdag bécsi kereskedő lánya – azonnal felbontotta vele az eljegyzését. Ezután a prágai egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott és doktori címet szerzett, annak ellenére, hogy igen szűkös körülmények között élt. (Disszertációja a kókuszolaj szilárd és folyékony zsírsavairól szólt; munkája annyira előremutató volt, hogy még a XX. században is referenciaműnek számított.) 1848-ban megnősült, egy hugenotta családból származó francia nevelőnőt vett feleségül. Hazatérve Magyarországra először a pesti egyetem kémiai tanszékének vezetését szerette volna elnyerni, de báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter nem támogatta törekvését. Ezt követően jelentkezett a frissen szerveződő honvédségbe: 1848. június 13-án kinevezték a Győrben alakuló 5. honvédzászlóalj századosává.
1848. szeptember 30-án Zichy Ödön grófot azzal vádolták meg, hogy a császári hadsereg javára kémkedett a magyar honvédség ellen. A hadbíróság hazaárulás vétsége miatt halálra ítélte és felakasztották. A kivégzést Görgei parancsára hajtották végre, mivel a térségben ő volt a magyar csapatok parancsnoka. Ritka pillanat egy nemzet életében, amikor valóban mindenki egyenlő a törvény előtt, és egy főrendű grófot sem ment meg a címe a felelősségre vonástól.
Görgei 1849. július 2-án a komáromi csatában súlyosan megsebesült: egy gránátszilánk az agyvelejéig hasította fel a koponyáját. Maga az ütközet levezénylése élete egyik legkiválóbb teljesítménye volt: a támadó császári fősereget kisebb létszámú erőivel minden ponton visszaverte. Sebesülése miatt napokig élet és halál között lebegett, de végül felépült.
Kossuth a temesvári vereség után, reménytelen helyzetben 1849. augusztus 11-én a még mindig lábadozó Görgeit nevezte ki fővezérré, majd a katonai és polgári teljhatalom birtokosává. Az ellenséges hadseregek több mint kétszeres túlerejét (200 000 fős cári intervenciós sereg + 170 000 fős császári ármádia a 170 000 fős magyar sereggel szemben) a minőség és a kiképzettség miatt még legalább másfélszeres szorzóval kell számolni, hiszen velük szemben a magyar sereg jobbára újoncokból és népfelkelőkből állt. Mindezek ismeretében Görgei haditanácsra hívta össze tisztjeit, és közölte velük, hogy a további ellenállásnak nincs értelme, ezért az oroszok előtti fegyverletételt javasolja. A határozathozatal idejére elhagyta a termet; a haditanács két tiszt kivételével a fegyverletétel mellett döntött. Görgei augusztus 13-án hadseregével a szőlősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. A tábornok abban bízott, hogy a cári sereg megkíméli a megadók életét. I. Miklós orosz cár követelésére Görgei augusztus 22-én amnesztiát kapott, és az ausztriai Klagenfurtba száműzték. Eközben azonban a Habsburgok a „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynaut küldték Magyarországra, hogy vérbe fojtsa a szabadság minden lángját.
Görgei a következőket írta gróf Károlyi Györgynének, aki egyébként Klapka György élettársa volt:
„Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekvése volt. A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki: én azt csupán végrehajtottam. Azon haditanács tagjai agyonlövettek, felakasztattak, börtönben sínylődnek: én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, kikötöttem, sokkal kézenfekvőbb, semhogy ne érintsen. Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentem, hogy amnesztiámban éppoly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam. Ha véget vetek életemnek, azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret-furdalás vitt az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell – hacsak azért is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitüket visszaadjam, újra megszilárdítsam. Mert ők, mondhatom, az emberi társaságnak nemesebb, jobb részéhez tartoztak.”
Mennyi tanulsága van ennek a történetnek a mára nézve is! Egy ország független akar lenni, a saját útját szeretné járni, senkitől semmit el nem véve. A függetlenség alapjai: a saját gazdálkodás (önálló pénz és adóbevételek), a saját politika (független kormány és bíróságok), és mindezek védelmében egy saját hadsereg. A gyarmatosítás sajnos ma is folyik, csak finomabb módszerekkel: nem fegyverrel, hanem a „demokrácia” csomagolópapírjába bújtatva.
De visszatérve Görgeihez: adott egy vegyész, aki nyugodt életet akart, el is hagyta a katonai pályát, végül mégis hadvezérré vált. Olyan példakép lett, aki nem félt katonái között, az első vonalban harcolni. Seregébe önként jelentkeztek az emberek, hogy vele küzdjenek a szabadságért. Olyan hadvezér áll előttünk, aki a teljes megsemmisülés előtt megálljt tudott parancsolni az öldöklésnek, pedig a nemzet dalolva ment volna vele akár a halálba is. Manapság is gyakori a háborús uszítás, és sokszor azok a leghangosabbak, akik egy percet sem töltöttek a frontvonalban; a biztonságos távolságból persze ők tűnnek a legbátrabbaknak.
A felelős hadvezér ellenpárja a diktátor. Miben más ez utóbbi? A diktátornak csak a saját személye számít, ezért bárkit és bármit feláldoz, hogy elmenjen a végsőkig. Természetesen ezt hősi eposzba csomagolja, hogy ne legyen annyira átlátszó. A diktátor „honvédő serege” a végjáték felé közeledve egyre inkább kényszersorozott „önkéntesekből” áll, akikre fogyóeszközként tekint, hiszen hajlandó bárkit feláldozni pár extra percért a hatalomban. A hatalom megszállottjának nem számít az ország pusztulása, csak az uralkodás és a pénz.
Nagy hibánk, hogy népünk sokszor hitt a „fenséges Nyugat” ígéreteinek, és komolyan vette azokat a vádakat is, amikkel épp azok illettek minket, akik ezeket elkövették velünk szemben. Emellett a magas polcon lévő, magukat érinthetetlennek vélő hazaárulókból – a „Zichy Ödönökből” – sincs hiány, sőt sokan épp ettől remélik a megdicsőülést.
Március 15-re készülve előttünk áll egy ember küzdelmes sorsa, aki más jövőt tervezett magának, amihez meg is lett volna a tehetsége, de Isten és hazája más feladatra rendelte. Nem kapaszkodott semmilyen pozícióba, a helyzet találta meg őt. Görgei pedig felelősségteljesen vállalta fel és hordozta ezt a nehéz keresztet.