Alig házasodtunk össze, épp csak ideköltöztem Dunántúlra, egy egyházvezető temetésén találtam magam. Még nem is volt mód megfordulnom leendő gyülekezetem templomában, már együtt mosogattunk a tort követően az asszonyokkal a konyhán.
Akkor tapasztaltam meg először, milyen nehéz egy vitatott ember halálát elhordozni, különösen azoknak, akiknek fontos volt. Az illetőről sok hír terjedt: hogy ügynök volt, szocialista, jó kapcsolatban Kádárral, KGB-vel, nem véletlenül járkálhatott külföldre amikor mások nem tehették… De az őszintébbek hozzátették, hogy teológus korom tanárai és egyházi vezetőinek többsége nélküle most nem lenne ott, ahol van. A hatalommal ápolt viszonyának köszönhetően indultak újra a missziói munkák, legyen szó iszákos mentésről, cigánymisszióról, vagy épp jutottak Erdélybe és Kárpátaljára magyar nyelvű Bibliák. Mivel a dokumentumok hiányoznak, talán sosem fog kiderülni, hogy a késélen táncolásban mi volt számára fontosabb: az egyháza, vagy a hatalom. Meddig ment el és mi vezette…?
De lett volna akár az egyháztörténet legsötétebb alakja is, valakinek az édesapja, nagyapja, testvére, férje, barátja. Mozdította akármerre is az egyházat, vagy akár a világ folyását, a szeretetszálak és a seb, amit az elvesztése okoz felülírhatatlan, eltagadhatatlan. Mindegy, hogy őrzi meg az illetőt a történelem. Búcsúztatni, megadni a végső tiszteletet, az nem az ő emberségének kérdése, vagy mércéje, hanem a mi emberségünké végső soron.
A vélemény komoly bálványunk. Akinek nincs, azt kicsit le is sajnáljuk. Bennfentes pletykákat tudni pedig kifejezetten magas polcra emel. Pedig vannak esetek, témák és helyzetek, amikor némi jóérzésnek és emberségnek gátat kellene szabni a véleményeknek. Ilyen a kegyelet ideje, és ilyennek látom Ferenc pápa halálát is.
Tudhatóan álltak mellette és ellene sokan. Érdekes módon a saját merítésemben a kulturális, de templomba nem járó katolikusok és a felső papság látszanak ellene állni, és az egyszeri templomos hívő pedig kedvelte. De ez teljesen szubjektív merítés, tekintsen is el tőle az olvasó.
Mégis amikor a halálakor tartjuk feltétlenül fontosnak hangsúlyozni az ellenvéleményeinket, az többrétűen kínos. Egyrészt magával az elhunyt személyével szemben, másrészt azokkal szemben, akik szívből gyászolják, utoljára pedig, de leghangsúlyosabban az Istennel szemben, aki valamiért hagyta ezt az ember sok éven át szolgálni ebben a tisztségben. Pedig tehetett volna máshogy is. Még azoktól is ízléstelen, akik életében is bírálták, hát még azoktól, akik erre az alkalomra tartogatták epés megjegyzéseiket. Különösen izgalmas, mikor önjelölt református inkvizítorok törnek pálcát egy jogosan megválasztott és frissen elhunyt katolikus egyházfő fölött. Biztosan ennek van itt az ideje? És biztos a mi hatáskörünk? Kell hogy legyen feltétlen véleményünk?
Ahogyan nem volt közünk a megválasztásához – csak reménykedhettünk abban, hogy akik megválasztották, azokat is vezette valaki, aki az érdekeiknél nagyobb úr— pont úgy nincs közünk hozzá egy halálesettel később sem az emberi szimpátián, vagy antipátián túl. De, ha még a katolikus egyház sötét koraként emlegetné is utólag a történelem a pápaságát – bár ebben kételkedem – miért ne hihetnénk, hogy ahogy jóval, úgy akár a rosszal is, az egyháza javára cselekedett Isten, ahogy tette ezt hét bő és hét szűk esztendővel, József, Jób vagy épp Ruth életén keresztül is?
Mit akar Isten az ötödik parancsolatban? – kérdi a Heidelbergi Káté 104. kérdése és ím a felelet: – Azt, hogy szüleimnek és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, minden jó tanításuknak és büntetésüknek magamat illő engedelmességgel alávessem,1 és az ő vétkeik és szeszélyeik iránt is türelmes legyek,2 mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.3
Summa summárum: mi a mi református hatáskörünk? Meghallgatni a katolikus testvéreket, kifejezni együttérzésünket, és imádkozni azért, hogy új egyházfőjük megválasztását a Szentlélek igazgassa áldásával! Kérni a történelem urát, hogy előbb nekik, majd az országunknak, aztán a mi református felekezetünknek is egymás után ő jelöljön ki vezetőket. Akiket, ha kell az orruknál fogva, de lehetőleg inkább a szívüknél fogva vezessen is a történelem ura! Az imáink messze fontosabbak a véleményünknél!
