Egyedül voltam otthon. Halk zörgésre lettem figyelmes, mintha apró karmocskák valami fémeset kaparnának, és olyan vergődés-féle hang, ahogy nekiverődik annak a fémes valaminek. Mi lehet? Egér ekkora zajt nem csinál. Csak nem patkány jött be? Bejártam a szobákat. Felhajtottam a konvektorok tetejét, bekukucskáltam mindenhova, de semmi. Épp léptem volna ki a szobából, amikor újból hallottam. Nézd már! Egy veréb ücsörgött a cserépkandalló üvege mögött. A kéményen át kerülhetett oda. De most mit csináljak? Tanácstalannak éreztem magam. Az egyetlen, ami eszembe jutott, hogy megfogom és kirakom. De hogyan fogom meg? Nem volt elgyengülve, elég kackiásan nézelődött az üvegajtó mögül. Szinte biztos voltam benne, hogy ha kinyitom az üvegajtót, hogy benyúljak érte, kirepül és itt fog repkedni a szobában. Az neki se jó és nekem se. Mint amolyan mai arc, csináltam róla egy fotót a mobilommal és elküldtem a lányomnak, aki épp buszozott a munkahelyére. Egy Facebook oldal fotóját küldte vissza, amin volt egy telefonszám. Felhívtam őket. Jó napot kívánok! Vadmentő Állomás Székesfehérvár, – mondta be egy határozott hang. Édesanyám! Vadmentő! Hát ez itt nem egy büszke röptű sas, vagy egy elárvult őzgida, csak egy csuri a kályhámban, – villant át az agyamon. – Ezek hülyének fognak nézni! De azért, ha már felvették és várják, hogy megszólaljak, elmondtam hát szépen, hogy mi a helyzet. Nem néztek hülyének. Hány ajtó? Hány ablak? Milyen sötétítési lehetőség? Aztán jött is a tanács. Az egyik ablakot besötétítettem, a másiknak kinyitottam minden szárnyát, az ajtókat becsuktam és végül oldalról, hogy ne álljak útjában, kinyitottam a kandalló ajtaját. Egy pillanat alatt kirepült az ablakon!
Miért írom ezt le? Mert számos tanulságot hagyott maga után.
Egy szokatlan helyzet, amiben nem működnek a megszokott megoldási sémák. Érezheti az ember, hogy egy ilyesmit illene megoldania egyedül, de inkább ijedtséget és tanácstalanságot érez. Az is érezhet így, aki a jelenleginél sokkal élesebb helyzetekben már ügyesen helytállt. A külső segítség, a másik ember bevonása egyfelől beismerése annak, hogy én most ehhez kevésnek érzem magam, azonkívül felveti a dilemmát, hogy egyáltalán fontos-e annyira az egész, hogy ezzel mást, főleg valami komoly embert zavarjak.
Ha teljesen egyedül próbáltam volna megoldani az én kis verebes sztorimat, nem biztos, hogy a veréb most vidáman repkedne odakint.
Amikor bénultnak, megtorpantnak, kimerültnek, depressziósnak, kiégettnek, becsapdázottnak stb. érezzük magunkat, akkor azok is vagyunk! És nem fogjuk tudni felemelni magunkat a saját hajunknál fogva, mint Münchausen báró.
Ma divat mindig jól lenni, mindig erősnek lenni, sebezhetetlennek, problémamentesnek látszani, végigmenetelni az életen, mint egy túlélős kalandjáték hőse. A szociális média pedig kitűnő felületet biztosít ennek a prezentálására. Csupa sikeres hős, csupa tökéletes család, csupa lánglelkű bölcs, csupa gyönyörű nő és csupa zseniális gyerek!
Ugyanakkor nem túl nagy divat ápolni a kapcsolatainkat és a közösségeinket, vagy elismerni egy-egy szakterület fontosságát. Pedig ezek azok, amik segítségünkre lehetnek akkor, amikor önmagunkban kevesek vagyunk.
Tanítani jött hozzám ma az a kis veréb.
