Ha a veszedelmes viszony kifejezést halljuk, leginkább a szexualitásra gondolunk. Egy titkos kapcsolatra, egy szerelmi háromszögre (esetleg négyszögre, ötszögre). Arra a bonyolult hálóra, amelyben előbb-utóbb mindenki hazudik valakinek, és amelyből egyre nehezebb kikeveredni úgy, hogy közben senki se sérüljön meg. De vajon tényleg csak ezek a viszonyok lehetnek veszedelmesek? Viszonyaink sokkal többet jelentenek. Tulajdonképpen az egész életünk arról szól, hogyan viszonyulunk egymáshoz, önmagunkhoz és a körülöttünk lévő világhoz.
Ott van például a házastársi viszony. Ki milyen szerepet tölt be benne? Egyenrangúak vagyunk-e, vagy valamelyikünk alá- vagy fölérendelt helyzetben van? Kimondhatjuk-e, amit gondolunk, vagy megtanultuk már, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni a békesség miatt? És ha hallgatunk, ezt vajon meddig tudjuk megtenni következmények nélkül? Kinek mikor telik be az a bizonyos pohár?
Hasonló viszonyok között élünk a munkahelyünkön is. Alkalmazottként mennyire akarunk megfelelni a főnöknek? Mi mindent vagyunk hajlandók elviselni azért, hogy megtartsuk a munkánkat? Hányszor mondunk igent akkor is, amikor valójában nemet szeretnénk mondani? És hányszor hallgatunk, mert félünk attól, hogy ha kimondjuk, amit gondolunk, elveszíthetjük a munkahelyünket, vele együtt pedig a megélhetésünket, a biztonságunkat, az egzisztenciánkat?
Ezek már valóban veszedelmes viszonyok lehetnek.
De ugyanilyen fontosak a közösségi kapcsolataink is. Hogyan próbáljuk elfogadtatni magunkat másokkal? Mennyit változtatunk magunkon, mennyire erőszakoljuk meg saját magunkat azért, hogy tartozhassunk valahová? Megőrizzük-e önmagunkat akkor is, ha a közösség elvárásai mást kívánnak?
A gyermekkortól kezdődően számtalan viszonyulási helyzettel kell megküzdenünk: a szüleinkhez, a tanárainkhoz, az osztálytársainkhoz, később a munkatársainkhoz, a párunkhoz, a lakókörnyezetünkhöz fűződő kapcsolatokkal. Ezekben folyamatosan tanuljuk, hogy kik is vagyunk, hol a helyünk, és mit szabad és mit nem szabad kimondani.
Eközben kialakul a saját magunkhoz való viszonyulásunk is.
Milyen a viszonyunk pl. az egészségünkhöz? Tudjuk-e, mikor kellene megállnunk? Meddig hajszoljuk magunkat egy munkahelyen, egy életformában, amelyről pontosan tudjuk, hogy rombol bennünket? Mennyit áldozunk fel a testünkből, az időnkből, az életünkből valami másért?
De legalább ennyire fontos, hogy milyen a viszonyban vagyunk a vágyainkkal és a szükségleteinkkel? Megengedjük-e magunknak, hogy akarjunk valamit, vagy folyamatosan háttérbe szorítjuk a saját igényeinket?
És ott van a pénzhez való viszonyunk is.
Mit jelent számunkra a pénz? Biztonságot? Hatalmat? Szabadságot? Elismerést? Költünk-e akkor is, amikor nincs rá szükségünk, vagy képesek vagyunk-e félretenni, jó ügyekere áldozni? Mennyit dolgozunk ugyanazért az összegért, ami másoknak esetleg sokkal kevesebb erőfeszítésébe kerül? És vajon mikor válik a jó anyagi helyzetért folytatott küzdelem önmaga csapdájává?
Rengeteg viszonyunk van. Sokkal több, mint amennyit egyáltalán tudatosítunk magunkban. Ezek a viszonyok önmagukban nem veszedelmesek. Az teszi őket azzá, ahogyan bennük élünk.
Én úgy érzékelem, mintha minden kapcsolatunk mélyén két erő dolgozna. Az egyik az igazság, a másik pedig a veszteségtől való félelem. Mert vágyunk rá, hogy kimondjuk az igazat, de ugyanakkor ott a félsz is bennünk, hogy vajon mi történik, ha kimondjuk ezt? Mi történik, ha megmondom a társamnak, hogy már nem vagyok boldog? Ha közlöm a főnökömmel, hogy ez így számomra elfogadhatatlan? Ha nemet mondok annak, akinek eddig mindig igent mondtam? Ha kilépek egy közösségből, amelyben már nem érzem jól magam? Ha végre bevallom önmagamnak, hogy valami, amibe éveket, energiát és pénzt fektettem, valójában már nem az, aminek korábban hittem?
Mit veszíthetek ezzel? A kapcsolatot. A munkahelyet. A pénzt. A biztonságot. Mások szeretetét.
Mások elismerését. Vagy akár azt a képet is, amit hosszú éveken keresztül önmagamról kialakítottam. Talán ezért olyan nehéz igazat mondani. Nem feltétlenül azért hazudunk, mert rosszat akarunk. Sokszor egyszerűen félünk a következményektől. És éppen itt válik igazán veszedelmessé egy viszony: amikor már nem azért maradunk benne, mert jó nekünk, hanem azért, mert félünk attól, mi fog történni, ha ténylegesen kilépünk belőle.
Az igazság azonban – bármilyen fájdalmas is legyen – sokszor éppen azt adja vissza, amit a félelem elvesz tőlünk: a szabadságot. Éppen ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen viszonyokban élünk, hanem az, hogy merünk-e igaznak, önazonosak maradni bennük. A legveszedelmesebb viszony nem az, amelyben hazudunk valaki másnak, hanem az, amelyben már saját magunknak sem merjük kimondani az igazat.
„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” Zsolt. 139:23-24